A dr. Jancsó Árpád út-, híd- és vasútépítő mérnök által létrehozott életmű megkerülhetetlen mindazoknak, akik a Bánság ipar- és közlekedéstörténete, vagy a Béga szabályozása iránt érdeklődnek, illetve az általa kiadott magyar – román, román – magyar útügyi szakszótár az internetes világ előtti évtizedekben értékes, naponta használt eszköze volt a szakembereknek. A temesvári hidak vagy a bánsági vaspályák építéstörténetét és jellegzetességeit a tőle megszokott olvasmányos, adatgazdag és könnyed stílusban bemutató köteteit alapos dokumentálódás előzte meg, ezért az általa közölt adatok, részletek hitelessége megkérdőjelezhetetlen, forrásértékük nemkülönben.
Dr. Jancsó Árpád igazi temesváriként az utóbbi hat-hét évtized közéleti eseményeinek ismerője, résztvevője, gyökerei mélyen kötődnek térségünkhöz.
– Az egyetem elvégzését követően nagy jegye okán Temesvárra kapott kinevezést, azaz nem kényszerült elhagyni szülővárosát, és nem kényszerült sínylődni valamely mondjuk moldvai útépítő vállalat telephelyén…
– Nyilvánvalóan tudatában voltam annak, hogy nem én fogom megépíteni, mondjuk, a La Manche csatorna feletti hidat, azaz nem álmodoztam, hanem tudomásul vettem, hogy a sokszor jelentéktelennek tűnő, de fontos feladatokat el kell végezni. Azért bevallom, hogy jól esett, amikor volt egyetemi tanárom, a Temesvári Tartományi Út és Hídigazgatóság mindenható igazgatója az irodájába hívott és elmondta, hogy legjobb diákjának tekintett, és nem hiába adott csillagos tízes jegyet, vagyis a jegy mellé zárójelbe beírta a „cu stea” kifejezést. Mivel a kor véleménye szerint tapasztalatot csak a termelésben lehetett szerezni, az útépítő vállalat fratéliai üzemmérnökségére (minden megyében volt egy) irányított, ahonnan az ottani főnök egyenesen az Újvárra vezető út aszfaltozási munkálatainak felügyeletével bízott meg. Munkahelyem tulajdonképpen Szakálházán, a vállalat ottani telephelyén volt, onnan szállítottunk mindent az újvári aszfaltozáshoz. Akkoriban nehezen lehetett kijutni Temesvár viszonylag központi övezetéből Szakálházára, végül vonattal ingáztam. Szerencsém volt, mert a kötelező sorkatonai szolgálatomat Szakálházán töltöttem és a tiszteket ismertem, ami nagyon jó szolgálatot tett nekem, amikor több vagon különféle zúzottkövet, kavicsot vagy homokot kellett nagyon gyorsan kilapátolni. Az első időszakban szinte rémálmommá vált a vagonok határidőre való kiürítése, ugyanis akkoriban kizárólag kézi erővel az ún. Sztálin szíve hatalmas lapátokkal történt ez a folyamat, ezért a nehéz munkára kirendelt kiskatonák segítsége mindent megért. Kéz kezet mos alapon mindig megegyeztünk; így sikerült elkerülni a kötbér kifizetését, ami akkoriban fejben járó bűnnek számított.

Persze, hogy a legelső napon át kellett esnem a munkások tesztjén, meg kellett mutatnom, hogy kell eszközök nélkül – a mérőműszereket eldugták! kibűvészkedni azt, hogy meglegyen az útpálya megfelelő keresztezése. Szerencsémre leesett a tantusz, és a három méteres szintező deszkával bemutattam nekik a helyes szöget. Ami általános elismerést váltott ki. Később behívatott az igazgató, és azt közölte, hogy belátható időn belül Hátszegen befejeződik egy korszerű keverőtelep építése, és annak a vezetésével bízott volna meg. Messze volt ugyan Temesvártól, de engem vonzott a hegyvidék, terveket készítettem arról, mikor hová fogok kirándulni. Mivel a hátszegi állást felsőbb utasításra valaki másnak ítélték végül nem oda, hanem Nagyszentmiklósra kerültem. A vállalaton belüli ellenőrzések során mindig valami baj derült ki az ottani keverőtelepen, tehát gondoltam, hogy Nagyszentmiklóson vadnyugati körülmények között kell majd dolgoznom. Igyekeztem kézben tartani a dolgokat, mivel csak hétvégén utazhattam Temesvárra, mindenen rajta tartottam a szemem, amit egyáltalán nem díjaztak az „ügyeskedők”. Sok minden megváltozott ezáltal: nem tűnt el szőrén-szálán a gázolaj, hiánytalanul megvolt minden eszköz, berendezés, a nyersanyaggal sem volt különösebb gond. Emellett rendbehoztam a telephely épületeit, az irodákat, raktárhelyiségeket, vizet vezettettem be a telepre, tussolókat rendeztettem be az alkalmazottak számára, és az egyik helyiségben lakható szobát alakítottam ki. Egyik nagy élményem az volt, hogy ott egyaránt foghattam a magyar és a szerbiai tévék adásait. Sem odahaza, sem a iskolában senki sem tanított meg arra, hogyan kell hozzáállni, hogyan kell kezelni ezeket a nagyon érzékeny kérdéseket, az elengedhetetlenül felszínre kerülő konfliktusokat, hogyan kell a megfelelő mederben tartani a dolgokat, hogyan kell viselkedni azokkal, akik nemes egyszerűséggel, megszokásból szembe hazudtak. Bekeményítettem, és aránylag rövid idő alatt a megbízhatatlanok más munkahely után néztek. Az akkori viszonyokra jellemző az alábbi történet: érdekes módon, a nagyszentmiklósi telephelyen hiánycikknek számított a homok. Képtelenségnek tűnik, hogy egy útépítő, karbantartó vállalatnál ne legyen homok, de mindenféle okokból, így volt. Megtudtam, hogy a nagycsanádi állami szövetkezet rendelkezik egy egységgel, amely a Marosból termelte ki a homokot. Megkerestem az ottani igazgatót, akivel sikerült jó kapcsolatot kialakítani, sok-sok órán át tartó beszélgetések, mesélgetések árán, és közben tucatnyi kamion hordta Nagyszentmiklósra az alapanyagot. Volt olyan időszak – ezt óriási meglepetéssel vette tudomásul a „központtól” érkezett egyik főnököm – , amikor kétezer köbméternél több nyersanyag halmozódott fel a telephelyen. Ezek apró dolognak tűnnek most, de akkor nagymértékben befolyásolták a mindennapjainkat. Máskor sürgősen szükségünk volt téglára, mert összeroskadt az egyik raktár fala, amelyben értékes nyersanyagot, egy adalékanyagot tároltunk. Mivel akkoriban javában épült Bukarestben a mai Parlament gigantikus épülete és minden forrást odairányítottak, csak központi kiutalás alapján kaphattunk volna hivatalosan téglát, márpedig kiutalásra kevés esélyünk volt, így a környék egyetlen téglagyárából sem tudtam megszerezni a szükséges mennyiséget. Történt, hogy a billédi téglagyárból érkezett felkérés a homlokrakodónk kölcsönzésére. Persze, hogy segítettem…. és ők is bennünket a javításhoz szükséges téglamennyiséggel! Volt tűzeset is, meg sajnos munkabaleset is, de mindig sikerült megmentődni a nagyobb bajtól. Rengeteget tanultam Nagyszentmiklóson, nekem az ott eltöltött majd három év, jelentette az igazi iskolát. Képletesen fogalmazva, beledobtak a mély vízbe, és én ahelyett, hogy belefulladjak, megtanultam úszni! Végül egy igazgatóváltást követően visszakerültem a temesvári igazgatóságra.
– Temesváron mivel foglalkozott?
– Itt a műszaki osztály vezető-helyetteseként dolgoztam. Ez az osztály végzett minden elképzelhető (kuli)munkát. Beletartozott a terepszemle, terepbejárás, a fővárosba való kiküldetések sora, és rengeteg helyi ügy intézése. Rengeteget utaztam a fővárosba, aminek az lett az eredménye, hogy a kor számos temesvári személyiségével ismerkedtem meg, a romániai útügyi fővezérekkel tárgyaltam, és jó kapcsolatot ápoltam az ország más régióiban tevékenykedő szakemberekkel. Rengeteg nagyszabású szakkonferencián vettem részt, illetve idehaza a szervezésből is alaposan kivettem a részemet. Például időnként sor került a műszaki szabványok revíziójára, amit a központból küldtek el a vezérigazgatóknak, akik leosztották a munkát. Temesváron általában hozzám kerültek ezek az anyagok, és számos megjegyzést, kiegészítést fogalmaztam meg, amelyeket a szabványügyi intézethez kerültek, és ott eldöntötték, mit is használnak fel ezekből. Büszke voltam, hogy tejfeles szájú mérnökként minden javaslatomat elfogadták.
– Mindezek mellett, a temesvári magyar közéletben is jelen volt. Alkalmanként az újságban jelentek meg anyagai, illetve antológiákban is közölt.
– Még a középiskolában jártunk az irodalmi kör üléseire, de nem igazán éreztem közelinek azt a közeget, nem mintha nem szerettem volna az irodalmat, csak idegen volt számomra. A fiatal értelmiségi nemzedék tagjaként, a Kisenciklopédia ülésein is részt vettem, sőt több előadást is tartottam. 1989 decemberében, amikor megalakításra került a Bánsági Magyar Demokrata Szövetség felhívtak, részt vettem egy-két találkozón, de mivel idealista fiatalként, az átlagosnál jóval szókimondóbb voltam, nem igazán jutottam szóhoz.
– Viszont akkor megnyílt a lehetőség addig kevésbé ismert területek felfedezésére, elkezdett olyan témákkal foglalkozni, amelyekkel addig nagyon kevesen. A szótárszerkesztés a mai informatikai háttérrel sem könnyű munka. A múlt század utolsó évtizedében szakszótárt szerkeszteni, enyhén szólva is, merész vállalkozásként értékelhető. Mégis sikerült megjelentetni a Magyar–román, román–magyar útügyi szakszótárt.
– Több véletlen egybeesésének köszönhető e munka létrejötte. 1990-ben a magyarországi Nemzetközi Betonút cég igazgatója Farkas László és a főmérnöke, Kelemen Attila mérnökök romániai terjeszkedésben gondolkodtak. A Temesvár–Arad és a Temesvár–Temesmóra közötti utak megerősítésére nemzetközi pályázatot hirdettek meg, a magyarországi cég is jelentkezett és a két szakember előzetesen alapos terepszemlét tartott. Az itteni útügyi igazgatóságon engemet – akkor a tervezési osztályon dolgoztam – bíztak meg, hogy segítsem őket. A kor szelleméhez hozzátartozik, hogy voltak, akik nem nézték jó szemmel a “magyarok” román területre való terjeszkedését, az is megjelent a temesvári román sajtóban, hogy “a bevonulásra készülődő magyar tankoknak készítik elő az utakat”, illetve az is megjelent a MOL romániai megtelepedésével kapcsolatban, hogy “a tankok számára biztosítani fogják az üzemanyagot…”. Mindennek a csúcsát képezte az az állítás, mely szerint “…a Temesvár–Arad útszakasz korszerűsítése azért szükséges, hogy az ellenséges magyar repülőgépeknek leszállópályát biztosítsanak…”.
Azt most is állítom, hogy a magyarországi kollégák nagyon komoly munkát végeztek. A munka befejeztével megkérdezték, honnan ismerem enynyire pontosan a szakkifejezéseket magyarul és román nyelven is? Elmondtam, hogy román nyelven tanultam az egyetemen, és évek óta egy füzetbe gyűjtögetem a magyar szakkifejezéseket. Később szorosabbá alakult a kapcsolat a térségi útügyi vállalatokkal, szakmai tanácskozásokat, találkozókat szerveztek, ahonnan sok nyomtatott anyagot is kaptam, ezzel egészítettem ki a feljegyzéseimet. Végül is a Nemzetközi Betonút vezetői felajánlották, hogy készítsek egy útügyi szótárt. Igen tekervényes folyamat végére sikerült elintézni, hogy három hónapig Budapesten anyagot gyűjthessek, és szerkeszthető állapotba kerüljön a szótár. Rengeteg időt töltöttem különböző könyvtárakban, a cégnél, hogy kimásolhassam az engem érdeklő anyagokat. Szkennerről, fénymásolóról, digitális technikáról akkor szó sem lehetett. Később kiderült, hogy nincs anyagi forrás a kötet kinyomtatására, végül az utolsó percben befutott a MOL vállalatól egy jelentős értékű támogatás és megszületett az első útügyi szótár. Sokan örültek neki, mások egyszerűen elkönyvelték, hogy megvan.
Makkai Zoltán (folytatjuk)


02 Feb 2025
Írta admin
0 Hozzászólás