,,Ha valaki megkérdezné, mit csinálok, azt mondanám, kipréselek a szövegből minden levegőt. Az maradjon, ami életbe vágó, tűlevelű szavak, kötőanyag nélkül.” /Mátyus Melinda/

Mátyus Melinda 2020-ban Látó-nívódíjat kapott, majd egy New York-i kiadó jelentette meg kétnyelvű kötetben Életeméséletem című elbeszélését. 2024 őszén a Jelenkor Kiadó könyveként robbant be a magyar irodalmi életbe Inkább az enyém című prózakötete. Szeptember végén a Budapesti Nemzetközi Könyvvásáron, majd az Őszi Margó Irodalmi Fesztiválon, később a Magyarság Házában ismerkedhettek a könyvvel és a szerzővel a magyarországi olvasók, majd az itthoniak is. Az irodalmi lapokban egymást követik a kritikák, a szerzőt faggató interjúk, a múlt év végén 21 irodalomkritikus döntött arról, hogy a könyvnek ott a helye a 2024-es esztendő legjobbjai közt, a Minimum tizenegyesben. A váratlanság több mint a meglepetés és csak alig kevesebb, mint a csoda. Mátyus Melinda prózakötetében a test és lélek váratlanságairól olvashatunk, elharapott, hiányos mondatainak villanófényében titkok és szenvedéstörténetek mélységeire látunk, mindig csak arra,”ami életbe vágó, kötőanyag nélkül”. Az Őszi Margó egyik plakátján csak ennyi áll: Olvasni kell. Felkiáltójel nélkül, a nyilvánvaló dolgok egyszerűségével.Ha van könyv, amelyhez nem kell e szűkszavú biztatásnál több, Mátyus Melindáé biztosan az.

Két évvel ezelőtt alapították az Auctor Senior nevű díjat, kizárólag olyan szerzőknek, akik 50 éves koruk után jelentették meg első szépirodalmi munkájukat. Ezt azért mondom, mert néha úgy tűnik, aggaszt a kései indulás.
A prózában a felhalmozott tapasztalat valóban nem hátrány, de attól még nehezen fogadnak be, szkeptikusan, távolságtartóan méregetnek, nemcsak a fiatalok, hanem azok is, akik – mondjuk – tíz könyvet letettek az asztalra.

Irodalomkritikusok, így Milbacher Róbert is azt állítja, létezik az írói beavatás rítusa. Megtapasztaltad ezt, vagy kérdezhetném úgyis, mióta érzed azt, hogy író vagy?
Két-három év alatt egy identitásváltáson vagy – válságon mentem keresztül. Amikor a Látó- nívódíj körül írónak neveztek, akkor bizonytalan voltam e tekintetben, még a kétnyelvű kötetem megjelenésekor is. Az a kötet közös eredmény, a műfordító, Jozefina Komporaly kivételes munkája/értése is benne van. Az új prózakötetnek a másfélkéthónapos szerkesztése alatt viszont sok mindent újra kellett gondolnom. A munkafolyamat során professzionális kontextusba kerültem, itt nem számított, hogy lelkész vagyok, az sem, hogy magánemberként mit élek meg. Ezekben a beszélgetésekben kezdtem érezni, hogy ennek a közegnek egy picike részecskéje vagyok. De ez nagyon nehéz, mert él benned egy magadról kialakult kép, amelyre írás közben alig reflektálsz. Az identitásváltás annak ellenére drámai, hogy örülsz neki, hiszen én mindig ide ácsingóztam.

A beavatási szertartás része Visky András fülszövege is, amely újfajta olvasási stratégiát ajánl azzal, hogy új műfaj születését jelenti be, nevelődési regénynek, lelkésznő-regénynek s ettől függetlenül vagy éppen ezért irodalomtörténeti eseménynek nevezi a könyvet.
Nem hiszem, hogy új műfajt ajánl, inkább csak arra figyelmeztet, hogy ezek a szövegek párbeszédben állnak egymással, hatnak egymásra, másként működnek, mint egy folyóiratban, ahol más szerzők művei mellett, versek, irodalomkritika környezetében, szóval önmagában létezik a szöveg. Ennek ellenére nem regény, inkább nagy elbeszélésnek, kisregénynek tekinthetők az írásaim, nem a terjedelmük, hanem a világszerű elágazásaik miatt. Amikor A kántor lánya megjelent, akkor írt rám Láng Zsolt, hogy ebben benne van egy regény, nagyon boldog voltam. Egyébként pedig furcsa, hogy mindenki regényt vár, hiszen a kiadók afelé próbálják eltolni a szerzőt, mert a magyar olvasó regényfaló. Bár mindenki időhiányra panaszkodik, mégis azokat a műfajokat kedveljük, amelyekbe hosszú időre bele lehet helyezkedni, bele lehet kuckózni. A magyar irodalmi közegben kevesen vannak, akik kitartanak a rövidpróza mellett, Szvoren Edinát mindenképpen említeném, de Vonnák Diánát, Harag Anitát is. Én is eleve regényben gondolkodtam, csak 2020-tól jött a publikálási lehetőség, és magamra találtam a rövidebb sőt az egész rövid szövegekben.

A könyv formailag is regénynek tűnik, önálló címe van, és a borítókép torzóját a szerző fotója szinte kiegészíti.
Kezdetben egészen más tervünk volt, ez a borító a második nekifutás eredményeként született. Féder Márta tervezte az előzőt is. Érzelmes kép volt, nagyon szerettem, de a képzőművész nem engedélyezte a mű felhasználását. Közel áll hozzám a kortárs képzőművészet, így erről a képről azonnal láttam, hogy töredezettsége, fragmentáltsága miatt illik a szövegeimhez, mégsem szerettem elsőre. Aztán amikor a könyvet megláttam, a gondos tervezés, az elegancia, a fekete és a piros találkozása, azonnal meggyőzött, a könyvtárgy szerintem gyönyörű, szóval nagyon megszerettem.

A kortárs irodalom kedvelt eszköze az autofikció. Van, akit nem riaszt, hogy olvasói referenciálisan, azaz valóságosként olvassák írásaikat. Szerinted hogyan alakul a valóság és a fikció viszonya?
A valóság tartja meg a fikciót. Minden fikció, amely fennmaradt, amelyet ma is olvasunk, valóságelemeket tartalmaz, ettől erős, ettől működik. A szerző egy csomó mindent magából merít, mert honnan másból, bizonyos elemekre rátalál, de el- és felemeli. Attól függően, hogy mi az elképzelésed, stílusod, célod, kevesebb vagy több valóságelemet ültethetsz a szövegbe. Én szeretek valóságos, felismerhető témákat, motívumokat behozni, majd meg is kavarni, fikcionalizálni, szeretek játszani a Melinda névvel, amelyre az olvasó ráharap, majd elbizonytalanodik. Nem az olvasó összekavarása a szándékom, valójában minden szöveg, minden mesélés így működik, ha nem is ilyen kitettséggel dolgozik a szerző: minden valóság fikció, és fordítva, a kettő mindannyiunk életében szétszálazhatatlan. Erre szerettem volna ráirányítani az olvasó fókuszát. Én szeretem ezt a játékot, most érzem, hogy megérett az idő, hogy a Melindát mint első személyű elbeszélőt elhagyjam, ez talán más irányba mozdítja el a nyelvemet. A kötetem nem úgy autofikció, ahogy manapság használják, részletezik, szétírják a valóságot. Az autofikciós művek közül Nádas Péter Világló részletek című könyvét szeretem a legjobban, egyébként a szerző könyvei közül is ez a nagy kedvencem.

Esterházy Péter A szív segédigéiben egy képzeletbeli húgot teremt magának.
Egy író bármit megtehet, mert író. Az én helyzetem azért kényesebb, mert lelkész is vagyok, és kérdés, hogy a valóságelemeket a helyén tudják-e kezelni az olvasók. Nekem fontos, hogy fikcióként olvassák a könyvemet. Hangsúlyozni szoktam, hogy vannak valóságelemek benne, hogy a csudában ne lennének, de ne vegyék komolyan ezeket, ne hagyják magukat átverni. A kötet abszurd, groteszk vonulata segíti az olvasót abban, hogy fikcióként olvassa a könyvem, másrészt gyakran megéljük az életünkben is az abszurditást, és ezek életünk szinte legvalóságosabb pillanatai.

A katolikus egyházban a női papság gondolata elfogadhatatlan, s hitemet gyakorló katolikusként ezzel egyet is értek, mégis különlegesen érdekes rálátni a lelkésznő-létre. Utána néztem, 1917-ben Novák Olga végzett első magyar nőként református teológiát, és fel sem merült esetében a szószéki szolgálat.
Ezt követően egyre többen végeztek teológiát, leginkább önmagukért, mert érdekelte őket a hittudomány, és persze hívő emberek voltak. Azonban sokan lehetetlen helyzetbe kerültek, hiszen vallástanárként helyezték ki őket, de a vallástanárok is fellázadtak ellenük, mondván, hogy elveszik a kenyerüket, így ezek a nők nem tudtak elhelyezkedni. Pedig az életüket erre tették rá.

Sokszor a lelkésznők lelkészekkel kötöttek házasságot, és így megosztották a feladatokat. A nők nem prédikáltak, nem temettek, nőkkel és gyermekekkel foglalkoztak. Bár lelkészfeleség is vagy, külön parókiád, gyülekezeted van, ez is rendhagyó helyzetnek számít?
Kezdetben én sem temettem, a férjemet kértem meg, hogy helyettesítsen. Aztán egyre kevesebb ideje lett az építkezés és gyülekezeti teendői okán, úgy éreztem, az én gyülekezetem, az én feladatom, és elkezdtem a temetési szolgálatokat is. A hívek pedig szerették ezt, hiszen én jobban ismertem őket, én látogattam őket. Nem oké az, hogy megtartod az istentiszteletet, a bibliaórákat, és amikor az ember a legnagyobb fájdalomban van, a legnagyobb szerencsétlenségében, akkor te lelkészként távol maradsz. Átértékeltem ezeket a helyzeteket, az ember nem szereti ezt a szolgálatot, de a halál hozzátartozik az élethez. Nyelvi szinten vannak nehézségeim, két nyelven kell prédikálnom, búcsúztatnom, és románul mindig leírom a prédikációt, majd felolvasom, képtelen vagyok román nyelven szabadon beszélni, de megszokták és elfogadják. De a női lelkészségnek nem csak az a sajátsága, hogy elsősorban kiegészítő szolgálatokat, szeletszolgálatokat végeznek, hanem az is, hogy a vezető testületekben nincs nő. Van egy vajdasági lelkésznő barátom, Beszédes Mária, aki az egyetlen magyar esperes nőként. A helyzet nemcsak azért alakul így, mert a nőket elnyomják, hanem a gyermekvállalás és gyermeknevelés mellett nem mindenkinek egyértelmű, hogy ez járható út lehet. Folyamatosan gyűlésekre járni, vitákban részt venni, ez nem mindenkinek fekszik. Viszont igen, jól érzékelhetően nemcsak arról van szó, hogy az életritmusunk és elképzeléseink különböznek a férfiakétól, elmondható, hogy a férfiak nem szeretik, ha önérvényesítőek vagyunk. Pedig fontos lenne, hogy a vezető testületekben nők is legyenek, mert más szempontokat hoznának be, a nők másként látnak rá dolgokra, jelenségekre.

Temesi Ferenc azt nyilatkozta, hogy az olvasók az író vérét kívánják, ezért írja bele magát a regényeibe.
Ez annyit jelenthet szerintem, hogy az olvasó szeret kukkolni, ezért sikeresek a sztárok életéről szóló magazinok és műsorok. Van az emberben egy ilyen vágy, ezért az autofikció magával ragadó lehet. Szerintem az olvasó bármit olvas is, magával foglalkozik, ez volna a cél, saját problémáira, életére kellene, hogy rálásson. Az embernek olyan elmozdulásokat, kérdéseket kellene találnia minden egyes műben, amely megérinti. Az olvasó, ha nem tud a kötettel menni, azonnal leteszi.

A nyelv, amelyen szövegeid megszólalnak különleges. Van, hogy emelkedett és ünnepélyes, mint a bibliai nyelv vagy a prédikációké, van, hogy érzékeny, finom, költői de sohasem finomkodó, máshol meg szikár, kemény. Az Isten velünk, viszontlátásra címében a gondolatritmus is megrendítő.
Ez egy temetési ének első sora. Az elbeszélés egy generációs történet, a szövegben a nők generációról-generációra teszik a dolgukat. Megtesszük, amit tudunk, és félkészen elmegyünk. És majd fent megbeszéljük.

Beírni magunkat a Bibliába ez életfeladatnak és írói feladatnak sem kevés. Amikor a bejegyzések születését követhetjük nyomon, az az érzésem, hogy betekintést engedsz a történetteremtés folyamatába, a történetvariációid a sűrítésre épülnek.
Igen, és a történetteremtés eszerint nem csak egy írónak/alkotónak a kiváltsága. Lapszélre keveset lehet írni, ettől izgalmas ez a játék, tömörítened kell, tömöríted, tömöríted, itt persze magáról az életről van szó. Az utolsó napokra mennyi marad az életből, mi a fontos, amivel azonosulni tudsz, melyik a saját történeted, melyik bibliai történettel azonosulsz, és ezek hogyan érnek össze. A te személyes történeted és a Szentírás között fontos, hogy legyen érintkezés.

Szövegeidben fontosak a titkok, különösen a testhez kapcsolódó titkok és elhallgatások feltárása.Célod a tabudöntögetés?
Nem a tabudöntögetés a célom. A protestánsoknál az ébredési mozgalmak során alakultak ki a hitüket intenzívebben megélő csoportosulások, közösségek, tájainkon a legutolsó a Bethánia. Az én felmenőim női ágon valamenynyien bethánisták voltak. És a – szóbeli – visszaemlékezések alapján úgy tűnik, dédanyáink természetesebben élték meg, hogy az élet különféle területei összeérnek, a szerelem és az Isten szerelme például. És így jól elfér az emberben. A huszadik század közepe után ez a lelkiségi mozgalom folyamatosan fáradt, a rendszer mindent megtett a felszámolásukért, és végül egy szemöldökösszehúzós szigorúság maradt belőle, nem azt hangsúlyozták, hogy a hit mindenképpen előrevisz, hiszen Istennek az a célja, hogy a nyomorúságodból kimozdítson, inkább a büntető gesztust, és mindig a testtel kapcsolatban. A test nem ér fel a lélekhez. A lélek tökéletessége viszont gnosztikus, neoplatonista nézet, a kereszténységtől távol áll. Hiszen a test a lelket követi le, a lelked létezési formáit. A kettő egységben működik, mégis a test az, ami látható, tettenérhető, szégyenlenünk kell, ráadásul büntethető is. A testtel kapcsolatos örömeinket is szégyelljük. A protestánsok nincsenek jó barátságban a testükkel, bűntudattal éljük meg a testiségünket. Ugyanakkor, hogy teljes legyen a feszültség, a test a Szentlélek temploma, ezt maga Jézus mondja, és mi erre folyamatosan törekszünk. Az Ószövetség természetesebben kezeli ezt a kérdést, testszagúbb az Újszövetségnél, amelyben Pál apostol sajátította ki a témát, és mi alaposan félreértjük. Én egy olyan közegben nőttem fel, ahol a test nem volt téma.

A Lehull a hályog és felszámolódom cím egy egysoros vers is lehetne. A történet nemcsak azért különleges, mert férfi elbeszélője van, hanem ahogyan a testről és lélekről, testi találkozásról és elhidegülésről szól.
Ebben a szövegben két dolog izgatott, egyrészt, hogy kívülről mennyire nem látunk bele egy kapcsolatnak a dinamikájába, a finomságokba. Messziről úgy tűnik, hogy ott van a szentséges Jusztina és a kicsapongó férj. Közelről pedig ez nem ilyen fehér-fekete, a szöveg a férfi szeretet iránti vágyáról beszél, inkább kiált. Általában a nőkről beszélünk az érzékenység kontextusában, hogy nem csak a test fontos, hanem a lelki kapcsolódás, az érzelmek is. A férfiak a köztudatban machós, szinte érzelemmentes emberekként léteznek, még mindig, az anyák a keménységre nevelik a fiaikat. Igen, a kapcsolatok bonyolultak, nehéz két embernek kellő érzékenységgel elfogadnia egymást. Az én elbeszélőm, mint minden művészettel foglalkozó ember – érzékeny, noha férfi.

Az elharapott, a hirtelen, váratlanul megtorpanó mondataidban intellektuális villámok keletkeznek, amelyektől az olvasás izgalmassá válik.
Mert nincsenek elvarrva a szálak. Szeretek szabad tereket hagyni, reménykedem, az olvasó be tudja lakni ezeket. Egy csomó gyarló, bukdácsoló figura mozgolódik a kötetben, a lelkésznővel együtt, de Isten mindenkit felnyalábol, felkanalaz, elfogad minden gyarlóságával együtt. Számomra fontos volt, hogy a villámlásokkal együtt – a könyvemben szeretet legyen.

Mészáros Ildikó