OLÁH ATTILA lugosi mérnöknek a közösségi élettől való elszakadása nem számít egyedi esetnek, inkább a visszatalálása tartozik ritkaságszámba menő történetnek. Szűkítve a kört és csupán a magyar közösségre vonatkoztatva szórvány létünkben még általánosabb az elidegenedés jelensége. Oláh Attilának a közösségi szerepvállalásához köze lehet annak is, hogy az elmúlt esz­tendei önkor­mányzati választásokra készülve Marossy Zoltán, a Temes me­gyei RMDSZ akkori elnöke fiatalítási akciót hirdetett a szervezetekben.

Valóban így kerültem én is képbe a lugosi választási előkészületek idején, ugyan­is azt megelőzően inkább csak az önmagam megvalósítására és a családomra korlátozódott az életem. És nem is csak a magyar, de semmilyen közösségi életbe nem kapcsolódtam be az elmúlt években. A választási szervezkedés alkal­mával sem magam kerestem a kapcsolatot, hanem másoknak jutottam eszébe. Jóllehet már korábban bennem volt egy olyan érzés, hogy ideje lenne azért a kö­zösségért is tenni valamit, amelyből kiszakadtam.

Oláh Attila szülei 1982-ben, a ma­gyar tannyelvű oktatás hanyatlásának ellenére is, az anyanyelvű oktatást vá­lasz­tották fiuk számára. Így a magyar óvoda után, a lugosi 5-ös számú általá­nos iskolában, a hajdani Orsolyák zár­dá­jának épületében kezdhette meg is­ko­lai tanulmányait. Az már nem rajta múlott, hogy a nyolc osztály elvégzése után a líceumot nem folytathatta ma­gyar tannyelven Lugoson.
Igazság szerint, a középiskolát még az akkor Iulia Haşdeu Líceumban indult ma­gyar humán tagozaton kezdtem, de a reá­li­ák vonzása miatt átiratkoztam az auto- electro román nyelvű líceumba, így meg kellett ismételjen a IX. osztályt. Ezen az úton haladva, azután már a posztliceális automatizálás szak két 2 évét, majd a lugosi közgazdasági egyetemet is román nyelven végeztem, és természetesen az ipa­ri mérnöki mesterit is. Néhány évig a közgazdasági végzettségemmel banki tiszt­­viselőként dolgoztam, de jobban vonzott a második szakmám, és átnyergeltem az autóiparba. Előbb Karánsebesen gyártási mérnökként dolgoztam, majd a cég lugosi részlegére kerültem fejlesztési mérnöknek, ahol jelenleg egy szakterület vezetője vagyok.

Közben megnősült és jöttek a gyere­kek is.
Igen, és távolléteimben a feleségem felvállalta a gyermeknevelés oroszlánré­szét, ami azzal is járt, hogy a 12 éves leá­nyom és a 6 éves kisfiam csak az édes­anyjuk anyanyelvét beszéli tökéletesen. Megállapodott helyzetemben többek kö­zött ezt a mulasztást is szeretném bepótolni, hiszen nemcsak a gyerekek, de a fe­le­ségem is kész megtanulni az én anya­nyelvemet. Erre azért is szükség lenne, mivel – miután jómagam és a gyerekek is megkaptuk a magyar állampolgárságot – a feleségem szeretne e tekintetben is csatlakozni hozzánk. Sajnos én nem vagyok jó példa a magyar közösség előtt, de azt szok­tam mondani, hogy ami késik, nem mú­lik. Bármikor lehet újat kezdeni az életben.

Bőven van tehát mit bepótolni Oláh Attilának, hiszen a magyar közösségből való kiszakadással fokozatosan az is fe­ledésbe merült, ami a szülői házban, va­lamint az elemi iskola éveiben tanítói­nak, tanárainak köszönhetően a ma­gyar kultúrából ráragadt.
Szerencsére erősek azok a szálak, amelyek a családomon keresztül, és az általános iskolában hatottak rám. Életre szóló intelmeket és ismereteket köszönhetek többek között Gergely Ildikó tanár­nőnek, vagy a néhai Bencző Lajos osztály­főnökünknek. Egyetlen szorosabb kapocs, ami a közösséghez kötött az egyház volt, ugyanis néhány évvel ezelőtt megválasztottak a helyi római katolikus egyházta­nácsba. Az önmegvalósítási korszakomon túljutottan szeretném minél jobban megismerni szülővárosom értékeit, különös hang­súllyal a kiemelkedő magyar elő­de­ink tevékenységét. A rövid idő alatt, ami­ó­ta bekapcsolódtam a közösségünk éle­té­be, értesültem azokról a dicséretes kez­deményezésekről, amelyek a korábban sze­repet vállalók érdeme. Nevezetesen a lugosi magyar személyiségek emlékét, ér­tékes hagyományainkat ápoló civil szer­vezetekről, alapítványokról, egyesüle­tekről, kulturális csoportokról, de arról is, hogy kezdeményezésükre jött létre a város, több külföldi helységgel, testvértelepülési kapcsolata, közöttük Szekszárddal is.

Úgy tűnik azonban, hogy nemcsak Oláh Attila figyelme terelődött az el­múlt évtizedekben erőteljesebben a sze­mélyes megvalósulás irányába, a rend­szerváltás utáni közösségi fellendülés az utóbbi időben állóvizes állapotba került Lugoson.
Ennek az állapotnak a kialakulásáért, nem szeretnék bárkit is megróni, hibáztat­ni, elismerem, hogy ebben, sok fiatal társammal együtt, mi is hibásak vagyunk, hiszen az elmúlt évtizedekben nem tettünk semmit vagy nagyon keveset a közösség érdekében. Őszintén szólva, azon túl, hogy tudatában vagyok annak, hogy a lugosi magyar közösséget ki kell lendíteni ebből az állapotból, egyelőre nem látok mindenre kész megoldást. Abban biztos va­gyok, hogy együtt kell működnünk azok­kal, akik több tapasztalattal rendel­keznek a közösségi munkában, de azzal is, hogy új dolgokat kell kitalálnunk. Fon­tosnak érzem a városban élő magyar polgártársainkkal az állandó kapcsolatot. Nem tartom szerencsésnek, hogy szavazatszer­zés céljából, leginkább csak választások előtt keressük fel közösségünk tagjait.

A városokban szétszórtan élő ma­gyarok megszólítása és bekapcsolása a közösségbe talán az egyik legnehezebb, legkörülményesebb feladata a szervezet vezetőségének.
Amennyiben a Traian Grozăvescu Vá­ro­si Színházban május 26-án sorra kerülő tisztújító találkozásunkon bizalmat kapok erre a megtisztelő feladatra, minden szer­vezet/intézmény vezetőségével szeretném felvenni a kapcsolatot, hogy közösen lel­tá­rozzuk fel a lugosi magyar közösség megerősítésének lehetőségeit. Gondolok az oktatásra, egyházakra, a város vezető­fórumaira, mert meggyőződésem, hogy sok olyan vélemény létezik, amely hasznos lehetne annak a csapatnak a munkájában, amelyet, szervezetünk eddigi vezetőivel együttműködve szeretnénk létrehozni. Molnár Attila, fiatal hidrológus hozzám hasonlóan elszánt abban, hogy olyan csa­patot építsünk, amely képes lesz a mintegy négyezer lugosi magyarral igazi közös­sé­get létrehozni. Szeretnénk minél szélesebb érdeklődés számára biztosítani a rész­vételt. Gondolok kikapcsolódást nyújtó közösségi találkozókra, de a bálok, kirándulások mellett, kiállítás- és színházlátogatásra, érdekes személyekkel szervezett találkozókra, könyvbemutatók szervezé­sére, de elképzelhetőnek tartanám akár lugosi magyar napok megszervezését is.

Oláh Attila beszélgetésünk alkalmával elmondta, hogy kellemesen meg­lep­te, ami­kor, hosszú évek után, részt vett a magyar közösség első találkozóin, nem idegenként fogadták, sőt örömmel mond­ták, hogy ő Oláh Icu fia. Mellesleg, édes­anyja, aki nyugdíjazásáig egész­ségügyi asszisztensként dolgozott a lugosi kórház ideggyógyászati osztályán, tagja a szerve­zetnek. Bízik benne, hogy sem Neki sem a közösségnek nem fog csalódást okozni.
Graur János