Néhány nappal ezelőtt helyeztem el meg­őrzésre a HETI ÚJ SZÓ archívumába Boér Jenő valamennyi kötetét azzal a meggyő­ző­déssel, hogy az utókor kutatói értékes és ér­dekes anyagot fognak találni ezekben. Akkor nem gondoltam, hogy Jenő földi ittjártának hagyatékáról gondoskodom. Visszagondolva valami sorsszerűséget vélek felfedezni abban, ahogy hozzám kerültek e kötetek: néhányat a szerzőjüktől kaptam dedikálva, mások vala­mely elhunyt kollégánk feleslegessé vált hagyatékából kerültek hozzám. Legtöbb­jükön ott a dedikáció „Szeretettel és nagyrabecsüléssel XY-nak”…, de a le­­származottak számára már semmit sem jelentett a bejegyzés. Megint másokat a szerkesztőség előterében levő ingyenes könyvasztalról “emeltem el”, kiegé­szítve a gyűjteményt. Mert úgy gondoltam, hogy a Lelkészarcok, a Temesvári ké­peslapok és a többi kötet hiányosságaik ellenére sajátos és hiteles látleletei a ki­lencvenes évek Temesvárjának.
Boér Jenőt, még mielőtt megismertem volna, úgy éreztem, ismerem. Anyámnak köszönhetően, aki a főtéri Eminescu később a Kütli (Küttel) téri könyvesbolt kasszás­nőjeként „kapcsolódott” hathatósan a helyi magyar közélethez /a pontos érthetőség érdekében: ő tette félre és pult alatt ajánlotta a magyar értelmi­sé­giek­nek az éppen beérkezett magyar nyelvű könyveket…/, ő sokszor említette Jenő urat /nem elvtársat!!/, aki rendszeresen bejárt a könyvesboltba, és ha éppen nem volt könyv, egy beszélgetés erejéig mindig elcsevegett, megosztva az éppen aktuális, főként a magyarságot érintő híreket.
Később, az igen zaklatott ‘90-es évek legelején személyesen találkoztunk, legelőször akkor, amikor egy anyagomban a nevét elírtam. Bizonyos, hogy Boér Jenő kedves megintése is hozzájárult ahhoz, hogy még időben megtanuljam: szent az írott szó.
Jenő nem tolakodóan, de mindig jelen volt környezetünkben: volt amikor az Ezredvég irodalmi lap ügyeit intézte /sajnos csak négy szám megjelentetésére volt elegendő ereje a ’90-es évekbeli magyar közösségnek/ és valamely irodában tanácskozott az irodalmi folyóirat valamelyik szerzőjével. Hónapokig önkéntesen vállalkozott a Temesvári Új Szó-DÉLVILÁG közös kiadványunk árusítására és 1990-1991-ben hosszú ideig találkozhattak vele az érdeklődők a Magyar Ház elé kitett asztalnál, amely körül jókat lehetett beszélgetni a világ dolgairól. Sze­rény­sége miatt, vagy egyszerűen azért, mert így volt számára megírva, Boér Jenőt valahogy elkerülte a rivaldafény. Pedig mindig az élvonal közelében tevé­keny­kedett, a szép emlékű Franyó Zoltán Irodalmi Körben, a Bartók Béla Vegyeskarban, pár évig a Máltai Szeretetszolgálat temesvári filiájában, a Kisenciklopédia Szabadegyetem és Ormós Zsigmond Kör titkáraként, más civil szerveződésekben ügyintézőként, afféle mindenesként végezte a működéshez elengedhetetlenül szükséges sok, apró munkát. A Művelődés című közéleti szemlében és a mindenkori temesvári magyar lapban közölt rendszeresen, míg megva­lósította életének nagy álmát, a szinte három évtizedig, három nyelven megjelentetett Caritas és Egyház című újságot. És nem utolsósorban több kötet megjelentetését elősegítve, húsz saját kötetben fogalmazta meg üzeneteit a világnak, illetve szer­kesztette meg a temesvári magyar egyházi és világi közösség szubjektív pilla­nat­képét. Meggyőződésem, hogy Boér Jenő volt egyike azon keveseknek, akik legjobb tudásukat bevetve, teljesen önzetlenül, a kisember szerénységével és kitartásával szolgálták közösségüket. A majdani viszontlátás hitével bízom abban, hogy Boér Jenő megtalálta helyét és nyugodalmát az égi szerkesztőségben.
Makkai Zoltán