“Kelj föl és járj!” (Mt. 9,5)

Kengyeltó. Egy csodálatos horvát falu Krassó-Szörény szívében, ahol a csend és az emberek kedvessége határatlan. Egy olyan hely, ahová ha egyszer elmentél, biztos örökké emlékezni fogsz rá. Egy hely, ahol még jobban érezheted Isten közelségét és azt, hogy Ő igazán szeret, és vigyáz rád.
Idén hatodik alkalommal került meg­rendezésre a temesvár-józsefvárosi plébánia által Kengyeltón június 24 – 28. között a Katolikus Tábor, melynek létszáma ezennel elérte a 100 főt. Száz, egy igen ma­gas és talán rémisztő szám sokak számára; az elején számunkra is az volt. Tartottunk attól, hogy nem lehet majd össze­- tartani ezt a sok embert, vagy, hogy a kor­osztályok nem fognak jól egyezni. De a szervezők és segítő diákok örömére ez nem történt meg. A tábor végére a 100 ember egy nagy családdá kovácsolódott, ahol mindenki segített mindenkinek, ahol a mosoly és boldogság mindenki arcáról su­gárzott, és az énekeket nem csak a falu lakói, hanem biztosan az Úr is meghallotta. Ebben a néhány napban három té­mát fej­tettünk ki előadások és kiscso­por- tos beszélgetések során. Első nap az empátia jelentése és magyarázata került meg­be­szélésre. Segítettünk megértetni a kiseb­bekkel, hogy hogyan élhetjük meg a keresztény segítőkészséget. A második nap témája a helyes kritika és a megismerés volt, amikor arra a következtetésre jutottuk, hogy a kritika lehet építő jellegű is, és soha ne ítéljünk el egy embert úgy, hogy alig ismerjük. A harmadik és egyben a legaktuálisabb téma a hit útja nevet kapta. Napjainkban gyakran előfordul az, hogy sok fiatal azt mondja, hogy nem hisz Istenben, és a “nyájszellemnek” köszönhetően, vagy mert ez a „menő”, egy ilyen ember magával húz még párat. Ez volt a fő gondolat, amiből a beszélgetések is elindultak, és amelyek eredményesek is voltak. A nehéz témák ellenére a részt­vevők sikerült megértsék a lényeget, és ezáltal is gazdagabban tértek haza.
Ez volt az első alkalom, amikor segí­tő­ diákként vehettem részt ebben a táborban. Még indulás előtt kitűztem azt a célt, hogy segítőként át akarnám adni a kiseb­beknek mindazt a szeretetet, tapasztalatot, bizalmat, amit egykor én is megkaptam ugyanebben a táborban. Ahogy teltek a napok, egyre jobban éreztem, hogy köze­ledek a cél felé, amit kitűztem, és a mun­kámnak van eredménye. Lehet, hogy sok­szor fáradt voltam, vagy éppenséggel nem éreztem nagyon jól magam, de ilyen­kor mindig erőt merítettem és kaptam a sok mosolyból és csillogó tekintetből, ami körülvett. Hazaindulás előtt a teraszon ül­tem, és szomorú tekintettel néztem a sok csomagot, és bántam azt, hogy véget ért a tábor. Egyik pillanatban viszont egy kisfiú jelent meg előttem, aki szorosan megölelt és azt súgta a fülembe, hogy köszönöm. Mondanom sem kell, hogy mekkora öröm lepte el szívemet abban a pillanatban, és mennyire boldog voltam. Akkor tudatosult bennem igazából, hogy amit akartam, azt meg is kaptam. A cél, amit kitűztem in­duláskor, most beteljesült a kisfiú és egy egyszerű köszönöm által. Mielőtt felszálltam a buszra, egy utolsó pillantást vetettem az égre, és én is megköszöntem Istennek mindazt, amit ebben a négy napban kaptam.
Úgy érzem, köszönettel tartozunk a szervezőknek: Albert Etelka, Kiss-Pataki Adél és Miklós Renáta tanárnőknek, Varga Ildikó tanító néninek, Szilvágyi Zsolt pap bácsinak illetve Kozma Matild szakácsnőnek, akik teljessé tették közös­sé­günket. Hálásak vagyunk az RMDSZ, a Communitas Alapítvány és a temesvári Miasszonyunkról elnevezett Iskola­nő­vérek támogatásának.
Bodnár-Végh Krisztina-Boglárla, XI. osztály, segítő diák