Bizonyos, hogy azok számára is, akiket nem kötnek az emlékek a bu­nya­szekszárdi kies tájhoz, a hajdani szülőházhoz vagy ezernyi ismert hely­hez, részlethez, amikor az egy­ko­ri falu központjába jut az alkalmi látogató, az öreg hársfák közé, va­la­mi megfoghatatlan érzés keríti hatal­mába, mintha az idők feletti dimen­zió­ba jutna. Mert Ihász János igazfalvi polgármestert idézve, a helynek lelke van, és ez az érzés érinthette meg az 1866-ban Tolna megyéből idetelepedetteket, akik jómaguk és leszármazottaik majd százhúsz évig dacoltak az időkkel. És emiatt jönnek évről évre vissza immár huszon­ötödik alkalommal gyermekkoruk helyszínére a bunyaiak találkozni, fel­töltődni és emlékezni.
Az ünnepi istentisztelet során nt. Czapp István igazfalvi lelkipásztor igehirdetésében Mózes történetének felelevenítésével a telepes elődök vonatkozásában a hivatástudatot, a kitartást és a hithez való hűséget e­melte ki. A hegyre való felkapaszko­dás a megélhetés mindennapos küz­delméhez tartozott Bunyaszekszárdon, és a hegyen Mózeshez hasonló módon – lehetőséget kaptak a telepesek közelebb kerülni Istenhez is – ez a hit tartotta egyben és segí­tette a bunyaiakat felülkerekedni, le­győzni a hegy által támasztott termé­szeti akadályokat. A református lel­kipásztor igehirdetését követően ft. Pacurar Bujor esperes és ft. Ioan Lazar románbunyai ortodox lelki- pász­torok kérték Isten áldását az egy­begyűltekre. A köszöntőbeszédek sorát Sita Vasile facsádi alpolgár­mester nyitotta meg, aki a facsádi ön­kormányzat mindenkori támogató hozzáállásáról számolt be, kiemelve, hogy a bunyaszekszárdi megemlé­kezés egyaránt fontos a magyar és a román közösség tagjainak is. Hason­ló gondolatokat osztott meg a részt­vevőkkel Dorel Covaci volt facsádi pol­gármester, most parlamenti kép­vi­se­lő, aki a legelső, 25 évvel ezelőtti Bu­nyaszekszárdi Emléknapra emlé­kezett, és örömét fejezte ki, hogy a fa­­csádi és az igazfalvi önkormányzatok együtt­műkö- désével sikerült ha­gyo­mányt te­rem­teni, és ennek fo­ly­tatására buzdított az elöljáró. Az emléknapon részt­vevő ma­kói, vésztői, nagy­dorogi kül­dött­ségek képviseleté­ben Pluhár László eleki polgár­mes­ter köszöntötte a részt­vevőket, és fejezte ki elismerését a bu­nyaszek­szár­diaknak a szülőfaluhoz való ragaszkodásukért, amely egyszerre kap­­csolja össze a hegy tetejéről származó családokat, a facsádi, igazfalvi, lu­gosi, illetve számos anyaországi csa­­láddal, akik a közös értékek fel­vál­lalásával, a barátság és tisztelet je­­gyében találkoznak Bunyaszekszárdon.

Ihász János igazfal­vi pol­gár­mester, akinek felmenői Bu­nya­szekszárdról kerültek Igazfal­vára, az összetartást tartja a legerő­sebb köte­léknek, amely­nek köszön­hetően az el­szár­mazottak és utódaik évente leg­alább egy napra visszatérnek a ma már csak a lelkekben létező faluba. ”A bunyaiak mindig is nagyon összetartottak – mondta Ihász János –, ha el is költöztek Facsádra, Igazfal­vára, Lugosra vagy még messzebb, tartották a kapcsolatot egymással, érdeklődtek egymás sorsa iránt, a csa­ládok se­gítették egymást. Ennek az összetartásnak köszönhető, hogy huszon­- hat évvel ezelőtt a bunyaiak el­kezd­ték az 1984-ben végleg elnép­te­le­nedett faluban való találkozást ter­vezni. Tudni kell a bunyaiakról, hogy rendkívül erős jelleműek, kitar­tóak, megbízhatóak és szorgalmasak vol­tak. E tulajdonságokat értékelték például a főúri családok, hiszen a soborsini királyi kastély főszakácsa egy bunyai asszony volt… Hasonló­képpen a kápolnási Mocsonyi-Teleki uradalom főintézője Elemér (Ger­gely Elemér – szerk.) nagyapja szintén bunyaszekszárdi volt. Végül 1995-ben szervezték meg az első bu­nyai találkozót, és akkor fogadták meg a résztvevők, hogy évente fogják megszervezni a bunyaszekszárdiak találkozóját, amíg élnek az itt szüle­tett személyek. És eddig be is tartották a fogadalmat, viszont most a hu­szonötödik találkozó során kiegészí­tettük azzal a szándéknyilatkozattal, hogy amíg a bunyaiak leszármazottai, unokák, dédunokák ragaszkodnak hozzá, megszervezik a Bunya­szek­szárdi Emléknapot, egyben a ta­lálkozókra rendszeresen meghívják a testvértelepülések küldöttségeit is, ezzel erősítve a közösségek, családok közötti kapcsolatokat. E kapcsolat­építés egyik példájaként említem meg, hogy miután ezelőtt tizenhat évvel igazfalvi alpolgármesterként tolmácsoltam Dorel Covaci facsádi polgármesternek, a magyarországi testvértelepülés Elek polgármestere, Pluhár László szavait, majd rengeteg alkalommal találkoztunk, együttmű­ködtünk a két tisztségviselővel, és ta­valy, itt Bunyaszekszárdon beszéltük meg és határoztuk el azt, hogy Igazfalva és Elek testvértelepülési kap­csolatot létesít. Végül néhány nap múl­va, augusztus 20-án Eleken, majd a szeptemberi Igazfalvi Falunapok keretében Igazfalván fogjuk aláírni a testvértelepülési megálla­podást! Íme, eme, a lelkekben élő fa­lu­hoz kapcsolódik két magyar közös­ség jó kapcsolatának megerősítése, ami nem csak a két önkormányzat kö­zötti együttműködéseknek keretet biztosító aláírásokkal és bélyeg­zők­kel lepe­csé­telt okiratot jelent, hanem sokkal inkább a tizenhat évre visszatekintő és a családok között kialakult barátság és jó együttműködés meg­ko­ronázását jelenti. Meggyőződé­sünk, hogy e kapcsolatok mezsgyéjén ha­lad­va, gyermekeink, unokáink to- vább­viszik a bunyaszekszárdaik ha­gyatékát.”
Hagyományt betartva, a bunya­szekszárdi református templom he­lyét megjelölő, Pokker László lugosi szobrászművész által elkészített emlékmű megkoszorúzását követően, a lelkipásztorok vezetésével a résztve­vők az egykori temetőben egy imával és főhajtással adóztak az elődök emlékének. A temető bejáratával szem­beni síron a kereszten néhai Brandt Magdolna neve olvasható. Ez a sírhely egyike azon keveseknek, amelyet láthatóan még gondoznak a hozzátartozók. Brandt János, az 1960-ban elhunyt Magdolna öccse, el­mondja, hogy felmenői éltek a fa­luban, jómaga is itt a szelíd dombok között megbújó Bunyaszekszárdon töltötte gyermekkorának egy részét, a bunyaszekszárdi nyarak és a falu­beli barátok emlékét máig őrzi. János elmondja, hogy minden évben eljönnek az emléknapra, és részt vesznek a temetői szertartáson is. Egykor a temető jóval nagyobb volt, most az óriásira megnőtt fák és sűrű cserjék, bokrok között talán már nem is lelhetné meg nagyapja vagy dédszü­leinek sírját. Brandtné Szabó Er­zsébet őseinek bölcsője is Bunyaszekszárdon ringott, mivel nagyszülei, szülei korán leköltöztek Facsádra, jó­maga csak ritkán került fel a hegy­re, viszont a szülei és főleg a nagy­szülei által elmondott történeteknek kö­szön­hetően a családban sohasem hal­ványult el Bunyaszekszárd, a meg­­- próbáltatások, a küzdelmes élet emlékei, és emiatt is az emléknapok mindegyikén igyekeznek részt ven­ni.
Porból lettünk és porrá leszünk – itt a természet által visszahódított területen, a régi bunyaszekszárdiak temetkezési helyén szinte kézzelfog­hatóvá válik a fenti gondolat…
Makkai Zoltán