Igaz történet nyomán
Mintha a nagy semmiből került volna elő, egyszerre csak előttem volt. Nem számítottam rá, de előttem állt a torzonborz szakállú alak, szemei köve meredten néztek el felettem, fején az ismerős kucsmaféleség, amelyet nálunk, Gyertyámoson csak Simion, a Mócföldről odaszakadt juhosgazda viselt. Azért volt érdekes, mert valamilyen általa ismert szabály szerint mikor a fehér, mikor a fekete oldala volt kívül.
Szóval ott volt előttem Burebista, és én bajban voltam.
Nem csak faluhelyen, de ott különösen, illik köszönnie az embernek, amikor találkozik valakivel. Gondban voltam, hogyan szólítsam meg az alakot? Majdnem kimondtam, hogy „Isten hozta”, de gyorsan visszaszívtam, mert ki tudja melyik istennek hódol, mivel tömte meg fejét főpapja. Emellett, lehet, hogy nem fog tetszeni neki az, hogy magyar nyelven köszöntöm ebben a közel fél évezrede fennálló magyar faluban. Szólítsam elvtársnak vagy úrnak, esetleg elvtárs-úrnak? Mert ilyen is volt, Istennek hála, eltelt már az az idő! A nagy uniós trend miatt bekattant, hogy a legmegfelelőbb lehetne a „Welcome”, amit talán megért, mert hát a zúnió… De az angol köszöntéssel nem egészen voltam tisztában, meg aztán hol voltak még akkoriban az angolok?! Rebegjek el egy „hellót”? Ahogy a mai fiatalok szokták, amikor nem tudják melyik köszöntési forma a helyes és az ifjúság könyörtelenségével lehellóznak mindenkit? Ráadásul a helló, nagyon hasonlít a német „hallóhoz”, amelyet nyugati portyázásai alatt bizonyosan eleget hallhatott és lehet, hogy nem szívesen veszi, esetleg félreérti. Amikor idáig jutottam, homlokomra csaptam: hát persze, a latin „ave!”, vagy „salve!”. Ezeket ismernie kell, hiszen szinte teljes életében hadakozott a római légiókkal! De, mi van akkor, ha lelke mélyéről utálja a latin nyelvet és a rómaiakat, és netán hozzám vágja a kőtáblát?! Szóval, nem!
Kissé megnyugtatott, hogy továbbra is szótlanul szemlélte a messzeséget, ezért döntöttem, és kiegyeztem önmagammal egy „hai noroc, șefu!” -ban, gondolva, hogy ebből még sohasem lett baj! Errefelé mindenki elejétől fogva șef, vagy az akar lenni és könyörtelenül könyököl.
Felbátorodtam és a legbarátságosabb hangszínben üdvözöltem / még egyet tettem is a lapátra, ezt mindig beveszik! /, hogy „hai noroc, șăfu”! Így „ă”-val.
Semmilyen hatás.
Az alak továbbra is kővé meredten nézett a távolba. Bár a nap vége felé járt, talpra ugrott bennem az ördög: ejnye, ha már békésen üdvözöltem, Burebista nem lehet annyira „sötét”, hogy ne válaszoljon?! Hiszen ő „a történetírás mai állása szerint” / kedvenc középiskolai történelem szakos tanáromat idéztem! /, a nagy hadvezér, az első államalapító, a felvilágosult fővezér, akinek először sikerült összegründölni a nagy birodalmat, a Dnyesztertől a Tiszáig, talán azon túl is, meg a Duna mindkét oldalán, meg a Balkán teljes észak-nyugati részén. S azon túl… Legalábbis a történetírás mai állása szerint! Minimum biccenthetett volna, jelezve, hogy okés a dolog.
De, mégis, mit kereshet itt a Dél-Alföld eme legdélibb és legeldugottabb falujában a „történetírás mai állása szerint” dák, talán géta, géta-dák esetleg trák vezér? Rokonai lennének itt? De sokszáz évig színmagyar volt minden ebben a faluban, más népek csak legtöbb fél évszázada kerültek ide, hangsúlyosan az utóbbi évtizedekben.
Talán valamely atyafi megharagudott az széles atyafiságra / ez sem ritka állapot! / és rá, a vezérre hagyta dohány- és uborka termesztésből nehezen összekuporgatott vagyonát? Gyorsan elhessegettem eme gondolatot, hiszen nehezen hihető akkora elvetemültség, hogy vadidegenre hagyja vagyonát bármely falubeli.
Te, csaptam a homlokomra másodszor, az alak talán már járt errefelé valamikor, és most visszatért nosztalgiázni. Máris visszavontam, hiszen ez a pasi nem olyan nosztalgiázó típus / legalábbis a történetírás mai állása szerint…/.
Az egyre erősödő szürkületben, megvilágosodásként ért a gondolat: ez hont foglalni jött! A környéken több sikeres honfoglalás is megtörtént eddig, hát miért ne próbálná meg? De, ezzel is van némi bibi, hiszen ma már minden az övék. A hatalom és a dicsőség, a föld, az égről a csillagok, a magból szárba szökkenő termés, az édesanya pocakjában a gyermek, az ivóvíz, amelynek vezetéke olyan, amilyen, a nádasok, tocsogók, a burkolatlan utcákról a sóder, az árkok mentében szabadön bokrosodó, elvadult növényzet, szóval minden az övéké, még a bégai halak is! Minek vesződni újabb honfoglalással?!
Azzal az egyre erősödő érzéssel haladtam tovább, hogy Burebista eltévedt a bánsági tájban.
U.I. A valósággal való báminemű hasonlóság nem a véletlen műve.
Makkai Zoltán
