Néhány nappal ezelőtt országos ELSŐ és két alakításdíjat nyert a Bartók Diákszínpad a Szatmárnémetiben megrendezett Bessenyei István Országos Diákszínjátszó Fesztiválon. A diákok az „IZÉK – játék Tízparancsolattal” című előadásukkal nemcsak a csapatverseny fődíját kapták meg, hanem a szakmai zsűri a kiemelkedő egyéni teljesítményeket is külön díjazta: König Glória – legjobb női mellékszereplő, Győrfi Áron – legjobb férfi mellékszereplő.

A győztes csapat tagjai: a színpadon: Boros Szonja, Demeter Karina, Farkas-Erdély Kinga-Tímea, Farkas Imre, Györfi Áron, Ivan Erika, Kele Dávid, König Glória, Nagy Alex, Szilágyi László, Török Anna Virág és Vass Réka-Zita, Király Erik (fény és video), Szilágyi Bence (hang).

A temesvári diákszínjátszó csoport mentora és rendezője, Molnos András Csaba színművész a sikerhez vezető útról beszélt.

– Mi az, ami összetartja a diákszínjátszó csoportot, fenntartja az érdeklődést a diákszínpadi tevékenység iránt, és amely Molnos András Csaba színművészt e tevékenység mellett tartja?

– Ahhoz, hogy egy iskolai diákszínjátszó csoport jól tudjon működni feltétlenül szükséges egy támogató iskolai vezetőség és közösség, jó emberanyag (diákok) és egy eléggé elszánt csapatvezető (szakember/tanár). Nálunk ezek a hozzávalók mind megvannak, sőt még ennél több is.

Ha jól számolom, 15 éve működik a Bartók Diákszínpad és azt hiszem ez elég hosszú idő ahhoz, hogy hozzánőjjön az ember lelkéhez. Nagyon fontosnak tartom, hogy az évek során nemcsak iskolánkban, hanem a temesvári magyar közösség körében is ismertté és elismertté vált a munkák. Rendkívül megtisztelő, hogy előadásainkra, a rokonokon, barátokon, iskolatársakon kívül évről évre visszajárnak olyan nézők is, akiknek semmi köze már az épp aktuális csapattagokhoz.

Nem állítom azt, hogy a diákokkal való munka mindig felhőtlen, hogy mindig inspirál és feltölt. Nagyon sokat kell dolgozni, ahhoz, hogy beérjen a csapat. De az biztos, hogy nagyon jóleső érzés egységes csapatként látni színpadon a mindenkori diákszínpados diákokat. Felemelő azt látni, hogy egyénenként és csapatként is jól és magabiztosan működnek a színpadon.

Azért, hogy ennyi éve létezhetünk, mint Bartók Diákszínpad, szeretnék ezúton is köszönetet mondani a jelenlegi és valamikori diákszínpadosainknak, nézőinknek, támogatóinknak. Kiemelten köszönet illeti Erdei Ildikó igazgatónőt, Molnos Ildikót, Domschy Mercédeszt, Bajkó Attilát, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház vezetőségét és Jancsó Elődöt, aki idén színházi szakemberként sokat dolgozott diákjainkkal.

– Hogyan lesz egy ötletből előadás a Bartók Diákszínpad esetében?

– Nem rövid az az út, amíg egy ötletből előadás születik. Rendszerint elég sokat beszélgetünk a diákokkal azokról a témákról amelyek foglalkoztatják őket. Aztán elkezdjük szűkíteniakört és a fennmaradt témákat elkezdjük alaposabban körüljárni, minél jobban megismerni. Aztán egy újabb szűrés következik és együtt eldöntjük, hogy melyik legyen az a téma, amivel az épp aktuális csapat szívesen foglalkoz-na. Nagyon lebutítva a folyamatot, va-lahogy így vált tavalyi témánkká az útkeresés és született meg az Izék-Játék Tízparancsolattal című előadásunk.

– Számítottak díjra, vagy inkább meglepetés volt?

– Nem lennék teljesen őszinte, ha azt mondanám, hogy nem számítottunk díjra. Nagyon szerettem volna, hogy idén pódiumos legyen a csapat, mert úgy éreztem megérdemli/megérdemeljük. Ezzel együtt egy ilyen szinvonalas megmérettetésen nem lehet előre megjósolni hogyan alakulnak a dolgok, hogy a fesztivál merítésében mennyire erős a mi előadásunk a többihez képest, másrészt meg ott van az a tényező is, hogy ez nem matematika, sokkal szubjektívebbek a döntési szempontok. Ami örvendetes számomra, hogy erős szakmai alapokon indították újra a diákszínjátszó fesztivált a szatmáriak. A szervezés, a játszási körülmények, a szakmai zsűri, az előadások minősége mind elismerésre méltó.Nagyon örvendtünk annak az elismerésnek amit a zsűri és a közönség részéről kaptunk. Az hogy egy Országos I. díjjal és két alakításdíjjal tért haza a csapat nagy öröm, de nagy felelősség a jövőre nézve. Van még hová fejlődni!

– Lát változást a fiatalokon, amikor bekerülnek a csoportba?

– Azon szoktam magamban mosolyogni, ha végignézek a csapaton, hogy ezek a gyerekek már nem is emlékeznek saját magukra, hogy milyenek voltak amikor elkezdtek színjátszózni. Volt, aki nem tudott szembenézni azzal akivel beszélt, aki nem tudott megállni a színpadon, akinek egy szavát nem lehetett érteni, másik aki nem tudta megfogalmazni a gondolatait, másik akinek a nézőkkel szembeni félelmét kellett leküzdeni, másik akinek a beszédhibájával kellett szembenézni, másik aki megtudta magáról, hogy tud énekelni, másik aki számára kiderült, hogy jó nő / jó pasi, másik aki megtanulta, hogyan kell kezelni egy fény/ hangpultot, másik aki rádöbbent, hogy közösségben lenni jó… és még sorolhatnám. Rengeteg arc, fejlődéstörténet él bennem az elmúlt sok évből.

– Mi motiválja ma a diákokat arra, hogy színpadra álljanak?

– Ezt tőlük kellene megkérdezni. Magam részéről azt hiszem, hogy elsősorban a kíváncsiság és az, hogy szeretnének ott állni a reflektorfényben és vágynak rá, hogy nekik szóljon a taps. Persze aztán rájönnek idővel, hogy ez nem ingyen van, ezért dolgozni kell, ezt ki kell érdemelni.

– Mi volt a legnagyobb kihívás az idei munkában?