A legelső nap, legelső délutánjának, legelső órájában, miközben a bakánakvaló fiatalok az új élethelyzet miatt elcsigázottan a körletbe zsúfolva, valamilyen rendet próbáltak meg kialakítani legalábbis közvetlen környezetükben, egyszercsak vérfagyasztó ordításra és erőteljes dobbantásokra riadtak. Gondolom, hogy ismerős a kép mindazok számára, akik a régi rendszerben a román hadseregben sorkatonaként szolgáltak. Mint a derűs égből a villámcsapás hatott a szűk teremben az ajtóból berobbanó prikulics ablaküveget rezegtető kiáltása: „Vi-gyázz!”. Még abban is, aki csak hallomásból ismert valamiféle vezényszavakat, szóval még abban is megállt az ütő mert a rikoltás folytatódott a legcifrább káromkodásokkal. A magyar nyelvről tudjuk, hogy e tekintetben is egyedi, de amit románul odavágott a tökmagnyi emberke, az komoly teljesítményként értékelhető. Meg is volt a hatása, a negyven bakánakvaló semmiség, megdermedve várta a folytatást. Ami nem késett. Újabb válogatott szitkokat követően szobafőnöknek nevezett ki találomra egy aznap angyalbőrbe bújtatott krapekot. „Véletlenül” az egyik csenevész, alacsony növésű, vékonyhangú, vékonydongájú, harmatgyöngének tűnő kölyköt.
A szobafőnök katonai dolgok felőli kioktatása azzal kezdődött – kitalálták, percekig tartó, fergeteges káromkodásokat követően – hogy üvöltve közölte velünk többiekkel, hogy választottja attól a perctől a szobafőnök és neki feltétlen engedelmességgel tartzik a körlet teljes létszáma. Merhanem, akkó…! Nem részletezte.
Rögtön bemutatót is tartott: ágy alá, ágy fölé, plafonra, egymásra, egymás fölé, alá, mellé, a legénység meg szó nélkül vágódott erre-arra, a parancsnak megfelelően. Pattogtak a hülye parancsok vagy fél óráig, amíg az ürge belefáradt az üvöltözésbe. Majd intett az újdonsült szobafőnöknek, hogy vegye át a hatalmat és gyakorolja a vezetést. Szerencsétlen kölyökből egy girhes macska nyivákolására hasonlító hangocska szakadt ki, ami a pattanásig feszült légkörben általános nevetőgörcsöt okozott. Tisztelet ide vagy oda, a legénység fetrengett. Ezt a derűs hangulatot robbantotta szét a prikulics irányából az újabb ablaküvegrezegtető „Vi-gyázz!” Másfél órás kegyetlen egzercíroztatás kezdődött ezúttal lenn a kaszárnyai sorakozótéren, helyi szóhasználatban, az „Appellplatz”-on. Mert a legénység szembe merte röhögni a nagyhatalmú (szoba)főnököt. A katonaélet minden addig elszenvedett és várható kínját önkéntelenül a pofájába röhögte. Mert volt annyira meggondolatlan, hogy nem ijedt meg az üvöltözéstől. A kommunista korszak román bakájának be kellett volna húznia fülét-farkát és meglapulva kellett volna reszkessen a prikulicstól és a mögötte álló hatalomtól, a kilátásba helyezett fenyegetésektől. Erőszakoskodás, ellenkezés, parancsmegtagadás, üvöltözés, káromkodás helyett, röhögött a baka.
Ezerkilencszáz nyolcvannyolcban egy óromániai katonai kaszárnyában a frissen besorozott közlegények a vesztesek méltóságával röhögték szét a sokféle erőszak terhét.
Közel negyven esztendőt követően is tapasztaljuk, látjuk, halljuk, hogy a prikulicsok, a hatalomtól megittasult kisistenek nem vesztek ki, a méltóságot hírből sem ismerik. Időnként áthallatszik a félelem kiváltására hivatott „Vi-gyázz!”-kiáltásuk, asztalcsapkodásuk, arrogáns fenyegetőzésük.
Makkai Zoltán
