Nem tudni pontosan, hány titkos atombunkert építettek Hirosima és Nagaszaki tragédiáját követően. Vannak, akik a svájci lakossági óvóhelyeket is ide sorolják – közel 400 ezer ezek száma –, de a skandináv államok (Svédország, Finnország) is több mint 100 ezer óvóhelyet tartanak fenn. Ha csak a legjelentősebb katonaiakat vesszük számításba, Oroszország, Kína és az Egyesült Államok is hatalmas bunkerrendszereket építettek és tartanak üzemben.
Aki turistaként barangol Bosznia-Hercegovinában, kikerülhetetlenül találkozik a Tito titkos atombunkere kínálattal. Közlik az alapadatokat is, másolom. A Szarajevótól mintegy 50 kilométerre nyugatra, a Konjic melletti Prednje hegységben található atombunker megépítését 1953-ban rendelte el Josip Broz Tito jugoszláv államfő. A bunker akár egy 25 kilotonnás nukleáris robbanás ellen is védelmet nyújtott (volna), összehasonlításként: a Hirosimára ledobott bomba mérete kb. 13 kilotonna volt. A létesítmény 25 ezer négyzetméteren épült, s ebből 6 ezer négyzetméter a lakóterület. A 280 méter mély, U-alakú építményt a hegybe vájták, építése 26 évig tartott. Ide evakuálták volna súlyos válsághelyzet, nukleáris támadás veszélye esetén a legfelsőbb jugoszláv politikai és katonai vezetést, ezért a bunkert úgy szerelték fel, hogy ne csak lakóhelyként, hanem legfelsőbb parancsnoki harcálláspontként is használni lehessen. A Jugoszlávia harmadik legdrágább katonai objektumának számító bunker 4,6 milliárd dollárba került.
Sétálunk a föld alatti folyosókon – mindenütt puritán rend és tisztaság – az idegenvezető mesél, részletek helyett egy kompozit információ: a megrendelés szerint a bunker az ide visszavonult kb. 300 főből álló politikai és katonai vezetés számára fél éven át biztosított volna teljes élet- és munkafeltételeket. Biztosítani kellett egy földalatti város minden funkcióját ott, ahova a levegőt is „be kellett hozni”, a vizet be kellett vezetni, az orvosi ellátást biztosítani, nem beszélve a katonai feladatokról: kapcsolatok, hírszerzés, kommunikációbiztonság… Nem folytatom, a következtetés világos: egy ország legfelsőbb vezetése igényeinek megfelelően kellett kialakítani és működtetni az egész rendszert.
Számoljunk: 1953-ban megszületett a döntést. Dolgoztak rajta 26 évet, elkészült – a nekünk megmutatott szinten – 1979-ben. Tito 1980 május elején meghalt. A bunkert soha senki nem használta. Titkosságát 2011-ben oldották fel, azóta tudunk róla, pár éve látogatható.
Kikerülhetetlen a kérdés: kinek kellenek ma a bunkerek? Nem a lakossági óvóhelyek, hanem azok a bunkerek, amelyek a nukleáris doktrína szerint képesek biztosítani a megtorlás esélyét. Az országot atomtámadás éri, a bunker léte lehetővé teszi az ellentámadás elrendelését. Ha tehát az egyik fél támad, a bunkernek köszönhetően a támadó is belepusztul, mert a válaszcsapást nem tudja kizárni.
A kérdésre a modern bunkerromboló fegyverek ismeretében ezek képesek a föld alá hatolni és több tíz méteres kőzetet is áttörni – visszafogottabb választ kell adni, ugyanis egyetlen dologban lehetünk biztosak: a fegyverek és a védekezés dolgában a versengés leállíthatatlan.
Járjuk éppen a Tito számára készült, soha igénybe nem vett helyiségeket – előszoba, kabinetiroda, elnöki iroda, tanácskozó, hálószoba – itt nemcsak neki, de Jovanka asszonynak is volt külön szobája (erre, mondják, nem feleségként volt jogosult, hanem katonai rangfokozata által), továbbá a jugoszláv tagköztársaságok elnökeinek is – persze, a „politikai arányok” betartásával… Nézzük a technikát, mintha technikatörténeti múzeumi kiállításon volnánk ami itt van, történelem. Vagyis egy ilyen bunker akkor ér a doktrína értelmében valamit, ha folyamatosan, a virtuális/konkrét versenytársakra gondolva fejlesztenek.
Könnyű átlátni: egy bunker megállíthatatlan pénznyelő. Holnap többe kerül, mint ma, sokkal többe, mint tegnap.
Tito bunkere ma turisztikai látványosság – ha napi 150 látogatóval számolunk (mi 50-en voltunk, 3 csoportot fogadnak), a belépőkből a kiszolgáló személyzet bére kijöhet. És az állagmegóvás? És ha veszni hagyják? Merész lépéssel felvetették az UNESCO kulturális örökség-listájára, ezzel alighanem újabb pénzügyi nyűgöt vettek a nyakukba.
Jövünk kifelé, a bunkernek bejárata nincs, egy „semmilyen” épület takarja, s miközben várjuk a telepről kiszállító buszt, arra gondolok: ez a pazarlás netovábbja. Óriási pénzek a semmiért. Mert félünk. Pontosabban: félnek a politikusok, akik vállalj(t)ák a felelősséget.
Sok mindent tudunk már a Tito-féle bunkerről. De az ide menekítendő politikusok listáját titkosították. Feloldják majd megannyi év múltán. Vajon mitől félnek, amikor aligha él bárki is azok közül, akik „bekerültek” a kontingensbe?
Bodó Barna
