Ha kiemeljük tekintetünket a hétköznapi zűrzavarból, akkor alig találunk kedvünkre valót, ami zajlik körülöttünk itthon, meg otthon, meg a kis és a nagy nagyvilágban, az elkedvetlenít. Szomorú. Mert a kormány, meg a szocdemek pártja. Mert árad a Tisza, ki tudja, hol áll meg. Mert az orosz-ukrán háború. Mert Brüsszel kétarcú. Mert az arab konfliktus, mert Trump sapkái – mert éppen most újabbal díszeleg, új szerepre készül… Közben az emberfia tapasztalja, baja egyre nagyobb, semmire sem jut pénze-ideje-energiája. Elviszik, elszívják ezek vagy azok. Vagy mindezek és mindazok.
Ha dicséretre bukkan az ember, felkapja a fejét. Kinek és miért van érkezése itt, Észak-Nyugat-Balkánon dicsérni hazai politikust, politikát? Tessék megfigyelni, hova jutottunk. Közösségi pártunk, az RMDSZ kap néha meleget is, de főleg hideget az erdélyi magyaroktól. Mert nem eléggé önmaga, nem eléggé a magyaroké. Politikai értelemben minden koalíció jó neki, ide is belép, oda is kötődik, azokat is elfogadja. Mert mindenre képes a hatalomért – ezt mondják, mondogatják.
Kérdik sokan: hoz valamit a romániai magyaroknak az RMDSZ hatalmi szerepvállalása? Jobbá vált magyar sorsunk? Szebb jövő ígérkezik? Jobban élünk, mint tegnap? Nem, és nem. A budapesti politikai változások is erősítik az RMDSZ-kritikát, merthát források szűntek meg, vagy legalábbis szünetelnek – ki tudja meddig. Amikor az adóbevételek növelését követelte a bukaresti kormány, az RMDSZ-jófiú olyan sikeresen megemelte Székelyföldön a helyi adókat, hogy a nép utcai demonstrációkban jelezte, mindennek van határa.
Szóval, ha választóival közvetlenül szembesül, az RMDSZ dicséretre aligha számíthat. Talán holnap, vagy azután, ha tisztul a kép, és körvonalazódik valamiféle kiút a mai politikai dzsungelből, ha kirajzolódik, mit is jelent a bukaresti politika világában az Európapártiság, ha felsejlik, ki az ellenfél és ki a partner… Mert ezt sem látjuk, illetve olybá tűnik, minden pártnak több politikai „kabátja” volna, s szükség szerint cserélgeti ezeket.
És láss csudát, a magyar dicséretek elmaradásával új hang jelentkezett a romániai politikai körökben. A románok közül egyre többen beszélnek pozitív értelemben az RMDSZ-ről, arról a politikai alakulatról, amely képes józanul mérlegelni a mai hazai zűrzavart, amely leginkább keresi a kiutat abból a helyzetből, amelybe a PSDAUR senkineksemjó kormánybuktatása az országot sodorta. A többi „Európa-párti” párt vagy egyhelyben topog, vagy korábbi pénzpolitikájának a foglya, maga a kormányfő sem mutat igyekezetet arra, hogy meghaladja a „mindenki egye meg a saját főztjét” álláspontot, s lehet bármilyen indokolt a büntetés szándéka, az a politikában jóra aligha vezet. Az RMDSZ meg-megszólal, legutóbbi javaslata a „fegyverszüneti kormány” kiváló nyelvi szülemény, politikai javaslatként kevesebbet ér – de a román polgár szerint legalább keresi a megoldást, gondolkodik, vagyis teszi a dolgát, mint politikai tényező.
Ha mélázó államfőnket látjuk, akinek a szájában még a fagyi sem olvad el, akkor érthető a dicséret. Ha a szociáldemokraták libikókázó pártvezérét figyeljük, akkor a különbség egyértelmű. Még a kormányfő habozásaihoz képest is az RMDSZ tűnik azon politikai erőnek, amelyre oda lehet/kell figyelni.
Csakhogy ez a fejre állított világ az értékelési rangsorokat is kikezdi. Egy magyar párt elsődleges feladata, hogy támogatóit, a magyarságot úgy képviselje a politika kisebb vagy nagyobb színpadjain, hogy a magyar polgár érezze: nincs egyedül. Hogy ne kelljen utcán kifejeznie politikai véleményét. Nem baj, ha a román polgár felfigyel, mi több, dicséretre érdemesíti a magyarok pártját – de ez nem lehet cél.
Emlékszem nagyapám meséiből, hogy amikor anno jöttek kollektivizálni a kijelölt „elvtársak”, vagyis elvenni tőled a földedet, az állatokat, a család vagyonát, mert így kívánta a rendszer, akkor a székely világban két-három magyar meggyőző ember mellett mindig volt egy román is. S a székely a románra haragudott, a magyarokat sajnálta, hogy ilyen helyzetbe kerültek. Eszébe nem jutott a feltételezés, hogy a vagyonelkobzást a magyar (kényszerből?) végrehajtók tettének tekintse, a hatalmat a kényszerítő csapat román tagja képviselte. Az etnikai határ erős volt, erősebb a politikai hovatartozásnál.
Ha most a magyar RMDSZ-kritikát és a román RMDSZ-dicséretet látom, akkor utóbbi erősíti előbbi okán megjelenő rossz érzésemet. Miért? Mert országosan és helyi szinteken a kisebbségi politika mikéntje és eszköztára nem lehet azonos. Ha egy kisebbségi pártot helyi szinten (az övéi) bírálnak és országosan (a domináns többségtől) dicséretet kap, akkor valami nagyon nincs rendben. Akkor valaki rosszul ül azon a bizonyos lovon.
Bodó Barna
