Édesapám 1946-ban elvitt egy akkori irodalmi körre, az Arany János Társaság találkozójára. Ez ősszel, október havában volt. Én akkor elsős gimnazista voltam és abban az épületben volt az összejövetel, ahol ma a HETI ÚJ SZÓ Szerkesztősége van, azaz a Magyar Házban. Akkor létezett ott egy díszterem színpaddal (sajnos ma már nincs). A színpadon, az elnöki asztalnál Rech K. Géza, a gyárvárosi Millenniumi templom apátplébánosa, Endre Károly és Franyó Zoltán ültek. A közönségből vissza-vissza-emlékeznék a következőkre: Markovits Rodionra, Debreczeni Istvánra, aki Arany János szülővárosából, Nagyszalontáról költözött ide Temesvárra, Krausz Albertre, Kálmán Andorra, Reiter Robertre, Plesz Artúrra, Kubán Endrére, Szobotka Andrásra, Szimonisz Henrikre és Forka Antalra, a Szigurancától meghurcolt kommunista, az illegalitásba menekülő költőre.

E gyűlésen Rech K. Géza elnökölt, rövid bevezető beszéde után felszólalt Endre Károly, majd Sas Jolán szavalt verseiből. Utána többen felszólaltak és megvitatták a versek tartalmát.

Egy másik irodalmi összejövetelre is emlékezem, ahol édesapámmal vettem részt. Ez 1948 júniusában volt. Azon a napon délután 18 órakor találkoztunk a Franyó házaspárral a Párizs utcában egy emeletes házban. Itt az első emeleten egy terem volt, ahol ez alkalommal Franyó egy bonyolult irodalmi vitát vezetett hogyan és milyen formában kellene az elképzelt és megvitatott irodalmi mű hőseit jobban és helyesebben ábrázolni.

Az 1950 – 1956 -os évekből emlékszem azokra a meghitt, mondhatnám irodalmi összejövetelekre melyeket felváltva (talán kéthetenként) tartottak a vendéglátoknál. Ezek Franyó Zoltán, Kálmán Andor, Reiter Robert, Krausz Albert és édesapám voltak.

Amikor édesapám volt a soros házigazda én is ott sündörögtem az asztal körül és hegyeztem a füleimet figyelve a parázs vitákra, amelyet Zoltán bátyánk hevített nagy buzgalommal. Ekkor tudtam meg, hogy mi is az Avantgarde, hogy létezik egy Feuchtwanger, egy Rimbaud, egy Rainer Maria Rilke, egy Paul Verlaine, egy Li-Taj-Po vagy egy Baudelaire és hogy mennyit kellene még olvasnom. Csodáltam Franyó emlékezőtehetségét, Reiter Robert ritkán felszólaló és nagyon tömör határozott mondanivalóját, Kálmán Andor élcelődő eszmefuttatásait, amelyek mindenkit felvidítottak, Krausz Albert párhuzamait az irodalom, a festészet és az építészet között. Apámról most nem szeretnék véleményt mondani mert azzal gyaníthatnának, hogy mint fia, részrehajló vagyok. Hadd mondjanak kritikát róla az utókor és a ma még élő ismerősei.

Hej, mennyit tanultam és hallottam akkor az irodalomról a művészetekről és ma is sajnálom, hogy nem lehettem jelen csak akkor mikor apám volt a soros házigazda.

De azért édesapám néha-néha elvitt magával Franyóék-hoz, a Bogdăneștilor utcai házába, ahol röviden beszélgettek egy folyóirat megjelent cikkéről vagy egy irodalmi eseményről. Meglepett Zoltán bátyánk dolgozószobájában a temérdek könyv össze visszássága és a rendetlenség a kéziratok között. De a varázslattal határosan a nagy öreg pillanatok alatt megtalált akármit, amiről szó volt, vagy éppen azt a könyvet, amelyet kértél. Ha most visszagondolok erre, akkor mégis valami rendszer lehetett ebben a nagy rendetlenségben, amely vetekedhetett volna a mai számológépek adattárából kikeresendő adat megtalálási gyorsaságával.

E körnek nekem fájdalmas összejövetele, apám temetésén 1956. június 9-én, egy szombat délutánján volt. Franyó beszélt a sírnál és azt mondta: „Laci, te meghívtál, hogy ma szombaton összejövünk, íme itt vagyunk mind, de nem hittűk, hogy itt kell találkoznunk”.

Ma is emlékezem halála előtti nap estéjére amikor Bürger Ernő, a kommunista perekből ismert védőügyvéd, aki Goór Pál név alatt közölt verseket és fordításokat, apámmal elbeszélgetett, sajnos utoljára…

Az ötvenes években sokszor láthattam még Franyót a Violeta cukrászdában késő délutáni vagy esti órákban, ahol a félrevonult asztalnál egy gőzölgő feketekávé mellett bele belejavított a gépelt versfordításaiba. Nem zavarta őt semmi és senki, kedvesen el-elbeszélgetett mindenkivel, aki ott időzött öt-tíz percre asztalánál. Talán e cukrászda tarka-barka, mit tagadjam eléggé zajos világa volt a Herder díjas műfordító ihlető környezete vagy serkentő múzsája.

Személyes élményeimből ismert temesvári írókkal kapcsolatban felemlíteném Markovits Rodiont, Szász Márton, Majtényi Eriket, Márki Zoltánt és Pongrácz P. Máriát.

Markovits Rodiont a felszabadulás után ismertem meg. Ugyanis 1945 őszén édesapám elhatározta, hogy irodalmi pályára kell lépnem és megkérte Rodiont, hogy hetente délután két órát foglalkozzon velem. Ezeken az órákon a „Szibériai garnizon” fémjelzett írója avatott be az irodalomba, az irodalomtörténetbe és stilisztikába. Roppant érdekesek voltak számomra azok az órák amikor Rodion mesélt-mesélt a végtelen tajgáról, a kozákokról, a hadifogságáról. Észre sem vettem, hogy tanárom sok türelemmel és nagy pedagógiai tapintattal tudatta velem helyesírásunk, szóhasználatunk és a magyaros stílusunk sok fontos szabályát.

Egy augusztusi nap délutánján 1948-ban apám letörve jött haza azzal, hogy: „Meghalt Markovits Rodion”. Napokig nem tértem magamhoz. Ma is örzöm nagy tisztelettel emlékét és a kegyelet virágai sohasem fognak szívemben elhervadni.

Szász Mártonhoz édesapámmal mentem fel a Iosif Gal utcai (a mai Caraiman) lakására, 1951-ben és egy kéziratot hagyott ott. Szász Márton akkoriban 50-60 éves lehetett, koromfekete hajában és sűrű bajuszában még nem deresedtek fehér hajszálak. Jóságos ember benyomását kelltette bennem. Határozottan beszélt, tudta mit akar és dolgozószobájában, akár Franyónál, szintén rengeteg könyv volt, de ezek mind katonás sorrendben álltak a polcokon. Itt kell megjegyezzem, hogy fiát Szász Jánost sokkal később ismertem meg 1976 július 20-án, amikor Franyó Zoltán a „Bécsi látomás” című könyvét indította útnak az Eminescu könyvkerekedésben.

Majtényi Erikkel egy utcában laktam, a gyárvárosi Úri utcában, nagyon is közel kb.150 m-re egymástól. Ennek az Úri utcának csak a neve volt úri, keresztutcái már mind a városszéli mezőre futottak ki, írja Erik a „Hajóharang a Hold utcában” című könyvében. Erik volt az, aki sziporkázó tehetséggel tudta visszaadni „egy rég eltűnt világ” korszakát időben és térben, a régi Gyárváros légkörét és hangulatát amiért ez az egyik legkedveltebb könyvem.

Márki Zoltánról már 1947-ben hallottam amikor a temesvári Piarista líceumba jártam. Ő akkor nyolcadikos, én pedig elsőosztályos kisdiák voltam. Ki mert akkor mint kisdiák szóba állni egy felsőssel? Hisz reánk se hederítettek. Azokban az években 7.-8.-os diákok szerkesztettek egy diákújságot a „Gaudeamus”-t. Ez nyomtatott formában jelent meg 2 havonként vagy negyedévenként. Emlékszem egy cikkre is, amelynek „Nagyon szépen köszönjük Lovas Úr” volt a címe. Ebben az újság szerkesztői megköszönik az akkori „Temesvarer Zeitung” tulajdonos főszerkesztőjének azt a segítséget, hogy a „Gaudeamus” megjelenhessen. Ő önzetlenül vállalta a diákújság szedését, tördelését, a korrektúrát, a nyomtatását és a papír előteremtését is Ennek az újságnak a hasábjain jelentek meg Márki Zoltán első versei, amelyekre már akkor felfigyeltek az olvasók. Volt ezekben a versekben valami különös, valami új. Márki másképpen szemlélte a világot és nem járta azokat a megszokott, az irodalmi órákon előadott konvencionális utakat.

Pongrácz P. Mária volt az, aki buzdított arra, hogy írjak az akkori Szabad Szóba, melynek ő főszerkesztője volt. Ezek a román költök verseinek magyar nyelvű fordításai voltak és meg is jelentek a sajtóban.

Azzal fejezném be, hogy pezsdülőbb kellene legyen irodalmi tevékenységünk. Így lehetné a Bánságban a magyar irodalom hagyományait folytatni és lehetné a napjainkban jelentkező tehetséges ifjú írói gárda munkáit kölcsönösen megismerni, terjeszteni és tovább serkenteni.

Dr.Pogány András-Mihály