Az idei Bánsági Magyar Napok művelődési rendezvénysorozat keretében tekinthette meg a közönség a Temesváron élő és alkotó képzőművészek kiállítását, amelynek fő szervezője, kurátora Székely (Găurean) Cristina volt. A képzőművésszel kiállításokról, művészetről, élményekrő és más „belső tájakról” beszélgettünk.

Téglásy Sándor (TS): Ez a kiállítás hosszú hagyományt folytat, tudniillik a már 30. alkalommal megszervezett Bánsági Magyar Napok keretében a képzőművészeti bemutatókat is hosszú évek óta megrendezik.

Székely Cristina (SC): Valóban. A bánsági magyar képzőművészek kiállítását a Bánsági Magyar Napok kezdete óta, immár harminc éve rendezik meg. 2012-ben először, mint érdeklődő és azóta számos alkalommal vettem részt kiállító művészként. Én a Bánsági Magyar Napok alapítójának, Szász Enikőnek a hívására kerültem a magyar képzőművészek közösségébe. Az is neki köszönhető, hogy szervező lettem 2023-tól. Ekkor ő átadta másnak a Bánsági Magyar Napok szervezését, én besegítettem, mert gyakran volt távol. Kellett egy kis csapat, aki a szervezőmunkát elvégezze.

TS: Tehát 2023 óta vagy a szervezésben is benne, kiállítóként már régóta. Az interjúra készülve bátorkodtam megnézni az önéletrajzodat az interneten és azt láttam, hogy tudatosan felépített művészpálya a tiéd. Művészeti líceumot végeztél, a Temesvári Egyetemen mesteriztél képzőművészetből, és nemrég doktoráltál is. Emellett különféle iskolákban foglalkozol művészeti oktatással, és számos kiállításod volt már. Mit jelent számodra kiállítóként ez a seregszemle? Miben más ez, mint a többi kiállítás?

SC: Én azt vettem észre, hogy itt általában nem annyira megszabott a téma vagy a műfaj. Nem kell mondjuk feltétlenül beküldeni a munkának a fényképét. Arra is törekszünk, hogy minél több magyar képzőművész jöjjön. Nem számít, hogy szakmai fejlődésük milyen szakaszában van, ha például egyetemista vagy már befutott művész. Mindenkit megpróbálok láthatóvá tenni. Nagyon fontos a közösség. Ennek ellenére mindig elcsodálkozom, hogy formális korlátok nélkül is mennyi értékes munka, milyen sokféle technika jelenik meg minden alkalommal. Segít ugyan, hogy van egy közös téma, de ezzel együtt örülök, hogy a végére összehangolódik minden.

TS: Tehát mint szervezők nem raktok be egy mesterséges szűrőt, se a művek szintjét illetően, se abban a tekintetben, hogy ki lehet kiállító. Hogyan lehet akkor mégis a művészi színvonalat tartani? Hogyan lehet érdekesnek maradni? Hogyan lehet biztosítani, hogy mindig valami újat nyújtsatok, ami a művészet egyik lényege?

SC: Hát azért csak tudom előre, hogy ki milyen munkákat készített korábban, hiszen ismerem őket. Például ismerem az internetről, vagy már dolgoztam velük, illetve már jártam a kiállításaikon. Szóval kvázi van egy listám az itteni képzőművészekről. Persze, vannak még olyanok, akik nagyon szeretnének kiállítani. Volt már olyan is, hogy valakinek esélyt adtunk, de az alkotása nem volt olyan kimagasló. A következő alkalommal már nem kapott meghívást. Az is előfordult, hogy valaki az utolsó napon küldte be művének fotóját – ez fontos, mert azért a kiállítási címkéket mégiscsak elő kell készíteni. Előfordult, hogy azt mondtam, hogy nagyon sajnálom, de ez nem illik a többihez, sem a témához, és keressen egy másikat. És akkor ezzel ez így udvariasan meg volt oldva.

TS: Érdekelne, hogy szerinted mit jelent magyarként művésznek lenni Temesváron? Miben különböztök a többiektől? Vannak közös elemek az alkotásaitokban? Vagy a képzőművészet annyira nyitott, nemzeteken felülálló, hogy a kommunikáció a nyelviségen túl is jól működik?

SC: Szerintem az utóbbiról van szó. A művészet nem áll meg a nemzetiségi határoknál. Úgyhogy a magyar művészek, akiket ismerek, nagyon sok más helyen is kiállítanak, nem csak ezen a bizonyos kiállításon. Persze most is vannak új nevek, akik mondjuk régóta nem állítottak ki, és akkor ez nekik olyan, mint a rivaldafény. Segít abban, hogy felfigyeljenek rájuk, miután volt egy hosszú időszak, amikor nem voltak láthatóak. Én is tudom, hogy milyen, mert sokáig én sem készítettem új munkákat. Pontosan tudom, hogy milyen fontos segítő kéz lehet ez a kiállítás a Bánsági Magyar Napok keretében.

TS: Az előző kérdés kiegészítéseként jut eszembe: a nem magyarok mennyire könnyen találják meg ezt a kiállítást?

SC: Könnyen megtalálják, már csak azért is mert én románul végeztem el a líceumot is és az egyetemet is. Sőt, igazából mielőtt belecsöppentem a magyar társaságba, inkább a román művészek között forgolódtam. Így nagyon sok román ismerősöm is van.

Nagyon fontosnak tartom azt, hogy a kommunikáció is több nyelven történjen. Amikor az eseményt megírom, vagy a falszöveget, akkor az jelenjen meg románul is, magyarul is, és persze angolul is, mert mostanra már elég sok külföldi látogatónk van Temesváron. Fontos, hogy lássák: nyitottak vagyunk, nem zárkózunk be.

TS: Kik adnak teret ezeknek a kommunikációknak? Tehát ugyebár nyilván ott van a Temesvári Nőszövetség mint szervező, és gondolom, a temesvári polgármesteri hivatalnak is van egy olyan felülete, ahol megjelenhetnek a városi programok. Aztán ott van a Heti Új Szó és a Temesváros is. Rajtuk kívül ki mindenki segített a hírverésben?

SC: Az idén egy kicsit aktívabb voltam ezen a téren, és sikerült helyi román online hírfelületekre is bekerülni, például a Best of Timișoara, és próbálkoztam két másiknál is. A szakmai közönség elérésére ott van még a Képzőművészek Egyesületének a belső email listája. Fontosnak tartom még megemlíteni a modernism.ro oldalt, ami egy országos szakportál. Náluk is megjelentünk.

TS: Végezetül szeretnélek arra megkérni, hogy mondj néhány szót arról, hogy az idei seregszemlén milyen típusú művek láthatók. Milyen technikával készültek, milyen tematikák vannak jelen. Örülnék, ha kiemelnél egyet-kettőt azokat bemutatnád.

SC: A Belső tájak a tárlat címe. Sok művész tényleg igyekezett olyan munkát elhozni, amelyben megtalálja saját magát, a saját belső világát.

Volt, aki külön erre a kiállításra készített munkát, ami egy fantasztikus dolog. Feltűnt, hogy egyes művészek teljesen más technikával és másféle műfajban kezdtek dolgozni a tőlük korábban megszokotthoz képest. Például Gábor Zoltán, aki festészetet végzett és már mesterizett is, általában nagyméretű vásznakon festett. Idén azonban egy nagyon érdekes és érzéki, finom grafikája látható, amely tussal és tollszárral készült.

Például M. Kiss Hédynek is van egy olyan munkája, amit eddig nem ismertem. Ő textilművész és általában varrott felületeket készít. Most viszont egy teljesen meglepő munkával jelentkezett a kiállításra.

Hasonló, érdekes változások történtek még Nagy Deborah-val, aki szintén a grafika szakon tanult és mesterizett. Mindig más munkákkal jön elő, és próbál a grafikán kívülre lépni. Tavaly például egy installációja volt, és most is egy ilyen installációja van, meg egy videóanimáció, amit itt vett fel.

Újdonság még a divattervezés műfaja. Bíró-Kis Anita két egyedi munkát hozott, amelyek nemcsak a belső tájakhoz kötődnek, hanem egy altémához, vagyis ahhoz, hogy mennyire változott meg a nő pozíciója a társadalomban, milyen volt 100 évvel ezelőtt és milyen most. Ez azért releváns, mert a Temesvári Magyar Nőszövetség elődje 100 évvel ezelőtt alakult meg. Az egyik ruhára ráhímezte a 100-as és a 30-as számot is, amely az 1996-ban újjáalakult Nőszövetség évfordulójára utal. Anitáról is elmondható, hogy eddig inkább kézművesként ismerte meg közönség, viszont most bemutatkozott egy új műalkotássalis.

És persze eljöttek az ismert festők is: Bajkó Attila, Torony Pál, ők szinte állandó résztvevők. És persze Tar Béla is.

Több grafika is bemutatásra került. És persze a palsztikák sem hiányoztak is, sokféle anyagból készítve. Érdekes, hogy volt egy olyan alkotás is, amelyik nem hagyományos emelvényre került, hanem a földre, és egy különös kontraszt van a kő felülete és a selyemnek a puha fodrozása között.

Téglásy Sándor