GYAPJÚIPAR (1.)
Temesvár szab. kir. város többek között azzal igyekezett már a „boldog békeidőkben”, a 19. és 20, századok fordulóján is a településre vonzani, „édesgetni” a befektetőket, hogy előnyös, csábító feltételeket és kedvezményeket kínált, teremtett és biztosított számukra. Hosszabb időn át az új vállalatokat mentesítették a helyi illetékek és pótlékok fizetése alól, legtöbbjük bérmentve, ingyenesen kapott telephelyet. A városi villamos vasút központi telepének közvetlen szomszédságában, sőt telkéből jó darabot le is csipve, mérték ki 1905-ben a korábbi katonai gyakorlótéren, a Meghosszabbított Magyar utca mentén a Magyar Gyapjúfonal-Fonógyárnak szánt telket. Elhagyatott, rendezetlen, lakatlan, elvadult szöglete volt a Gyárkülvárosnak a Széna-tértől délre fekvő terület, ahol szöcskék ugráltak a magasra nőtt fűben, vadvirágok nyíltak a réten és az árok szélén, a szél játszott az elhanyagolt, senyvedő akácfák koronájával. A gyár alapításának gondolata, terve Prágában merült fel. Egy a gyapjúfonásra szakosodott csehországi cég vezetőségének tagja, Leopold Mahler kívánta az iparágat terjeszteni, meghonosítani az Osztrák-Magyar Monarchia távolabbi régióiban is. Partneréül sikerült megnyernie a Deutsch Ignác és Fia tőkeerős budapesti céget, amelynek az élén „a magyar közgazdaság kiváló bajnoka”, az Aradon született báró Deutsch Sándor (1852–1913) állott. A Gyárosok Országos Szövetségének alapítója és első alelnöke fantáziát és profitforrást látva a vállalkozásban Temesvárt ítélte alkalmas helynek a gyár létesítésére. Megkereste jó ismerősét és üzlettársát a Kereskedelmi és Iparkamara elnökét, Vest Edét (1851-1914), a Temesvári Első Takarékpénztár igazgatóját, hogy megbízottként járjon el a vállalatlétesítés ügyében a Béga-parti városban. A Vest Ede és Érdektársai cég 1905 júliusának elején kérvényt nyújtott be Temesvár szabad királyi város tanácsához, amelyben a gyapjúfonóda létesítésének támogatását, előmozdítását kérelmezte. A városatyák a magyar ipar fejlesztése és a város közgazdasági érdekeinek emelése szempontjából kívánatosnak és előnyösnek találták, s haladéktalanul utasították az illetékes szakbizottságokat a szerződés megkötésére. A minden vonatkozásra, részletre kiterjedő kontraktust 1905 júliusában írták alá a felek. A szerződés teljes szövegét nyomtatásban a Városi Közlöny 1905. október 15.-i száma is közölte. A Temesvári Magyar Gyapjúfonalgyár Rt. 1905-ben alakult meg 1 000 000 korona alaptőkével. Területe 12000 m2-t tett ki, amelyet a város ingyen engedett át a beruházóknak, akiknek viszont 50.000 korona kedvezményes áron eladta berendezéseivel, tartozékaival együtt a villamos vasút kazánházát. A kontraktusban rögzítették, hogy a vállalkozók a város által átengedett telkeket kizárólag csak a tervezett gyapjúfonal-fonógyár csarnokai, irodai épülete, igazgatói-, tisztviselői, előmunkás- és munkáslakóházai emelésére illetve távlatilag a fonódához kapcsolódóan létesítendő, festő-, cérnafonó-, gyapjúmosó-, -fehérítő-, -szövő- és fésülőgyár, esetleg más termelési kapacitások fölhúzására használhatja. Kikötötték, hogy a megalakult részvénytársaság köteles mintegy 400 000 korona befektetésével és kb. 600 000 forgó üzemtőkével „egy a technika legújabb vívmányainak megfelelő, egyelőre 3000 orsóval berendezett oly gyapjúfonó fonodát felállítani, amelyben kezdetben állandóan 100 munkás találhat alkalmazást.”. Figyelmet érdemlő a szerződés XI. paragrafusa: „Köteles a gyári vállalat a gyártmányaihoz szükségelt anyagot Magyarországon beszerezni és gyárukban legalább 75%, szóval: hetvenöt százalék magyar állampolgárságú munkást, különösen azonban Temesvárról és környékéről alkalmazni, gyártmányaikat pedig mint magyar gyártmányokat, magyar nyelvű felírásokkal, illetőleg amennyiben több nyelvű felírások alkalmaztatnának, mindenesetre magyar nyelvű felírásokkal is forgalomba hozni. Itt kifejezetten hangsúlyoztatik, hogy a magyar munkások kiképzésére az üzem kezdetétől számított öt éven keresztül idegen állampolgárságú munkások is 25%-nál nagyobb számban alkalmazhatók.”
Két nem túlságosan nagy épületben, 80 munkással és 8 tisztviselővel indult meg a termelés. Kezdetben kizárólag csak gyapjúfonal gyártásával foglalkozott az üzem.Az iparvállalat felavatásának esztendejében, 1906-ban a temesvári gyapjúfonal-fonógyár igazgatóinak egyikévé a kereskedelmi iskolát végzett, mindössze 25 éves Totis Rezsőt (1881–1960) nevezte ki a Hatvany-Deutsch-konszern vezére, Hatvany-Deutsch Sándor. Nagy ambícióval, erőbevetéssel látott hozzá a budapesti kereskedelmi iskola végzettje, aki korában egy cukorgyárat vezetett, a temesvári fonóda beindításához, termelésének felfuttatásához. Irányítása alatt sorra épültek fel s kezdtek el üzemelni az újabb gyáregységek. Totis Rezső vezetése alatt – akit 1914-ben vezérigazgatóvá léptettek elő – a vállalkozás hatalmas méretűvé fejlődött, terebélyesedett.
Az I. világháború kitörése előtt a temesvári gyár tiszta, természetes gyapjúból állított elő kézimunkához szükséges fonalakat valamint kötőfonalakat, berlinihímző és gépkötésre alkalmas fonalakat, szövő- és szőnyegfonalat, továbbá rojtok, bojtok (paszomány-cikkekhez) készítéséhez igényelt fonalakat. A korszerű gépekkel felszerelt termelősorokhoz a hajtóerőt összesen 165 HP (lóerő, LE) erejű villamos motorok szolgáltatták, amelyek mellett a telepen még két, egyenként 250 lóerős áramfejlesztő dinamógép üzemelt. Az átlagosan 180 munkást foglalkoztató iparvállalat évi termelésének összértéke 2 millió korona körül mozgott. A Gyapjúipar termékei Magyarország egész területére eljutottak, kivitele pedig Ausztriába, Boszniába, Romániába, Szerbiába, Törökországba, Kis-Ázsiába és Egyiptomba irányult. Mivel az alkalmazottak 90%-a nő volt, s a bánsági hegyekben továbbra is sok juhot tartottak, az I. világháború kitörése és elhúzodása érintette ugyan, de nem viselte meg túlságosan a gyárcsoportot. A textiliparban egyenesen konjunktúrát gerjesztett a világháború. Egyre nagyobbítani, bővíteni kellett a temesvári gyártelepet, amely a városban a legnagyobbá fejlődött. A gyár fejlődésével párhuzamosan megnőtt a vezérigazgató vagyona és társadalmi befolyása is.
Ipara nagysága és fejlettsége folytán a Romániához csatolt Temesvár gazdasági súlya, szerepe is számottevően meghatványozódott. „A megduzzadt Romániának alig volt gyáripara és így a temesvári telepek előtt szinte beláthatatlan jelentőségű lehetőségei nyíltak meg. Totis Rezső ezeket pedig alaposan kihasználta. Milliós vagyona volt már és milliós nyereséggel dolgozott vezetése alatt a gyára is. Nem vehető rossz néven tőle, ha munkásságának elismeréséül címekre vágyott.” – jegyezte meg a Temesvári Hírlapban közölt cikkében Nádor Jenő. A címvadászatban a Béga-parti város másik magyar-zsidó nagytökésével, Szana Zsigmond (1870–1929) bank- és gyárigazgatóval konkurált. Több tucat kitüntetést, érmet, serleget, díszoklevelet, címet és tisztséget halmozott fel. Éveken át Belgium temesvári tiszteletbeli konzulja volt.
Újabb telkeket vásárolt a Gyapjúipar a román közigazgatás bevezetését követően, 1920-ban Stan Vidrighin polgármestersége idején. A gyarapodó épületek valóságos kis városrészt alkottak a Take Ionescu (volt: Meghosszabbított Magyar) utcában, s folyamatosan újabb csarnokokkal, épületcsoportokkal bővült, terebélyesedett az iparvállalat. „A Gyapjúipar hatalmas és évente egyre és egyre új s nagy épületekkel növekvő telepén az egyes gyáripari ágak nagy sorozata van, úgy mint: gyapjúmosóda, kamgarnszövőde, fésűlde, szövészet, fonóda, appretározó-műhely, kötőde, konfekció és még néhány rokon osztály. Ezek az osztályok egymástól teljesen függetlenek és ugyancsak teljesen független vezetés alatt is állanak. Az egyes osztályok vezetőségei csakis a központi vezetés alá tartoznak.” – írta a konszernről 1923. szeptember 21i számában a Temesvári Hírlap.
A Temesvárt 1923. november 11-14 között másodízben felkereső I. Ferdinand, Románia királya 1923. november 12-én a Gyapjúipar gyártelepét is meglátogatta. Az üzemet végigjárva alaposabban megszemlélte a szövetkészítést, a harisnyakötést valamint a raktárat. Megtekintette a vállalat által létesített és fenntartott, pompásan berendezett bölcsődét is, ahol a védnöknő, Totis Rezsőné (18891972) meleg szavakkal üdvözölte, Müller Jánosné virágcsokrot nyújtott át. Felvilágosításokkal dr. Schossberger Sándor gyermekorvos és Drobayné gondnoknő szolgált. Az uralkodó mosolyogva nézte az ágyacskákban fekvő csecsemőket és nagy elismerését fejezte ki a példás tisztaságért, amely az intézetben uralkodott. A király kíséretével a vezérigazgató, Totis Rezső meghívására az irodaépületbe vonult, amelynek tanácskozó termében uzsonnát szolgáltak fel a Lloyd Klub pincérei. A Temesvárott többször is megfordult trónvárományos, Károly főherceg sem mulasztotta el a „román ipar büszkeségének”, a prosperáló Gyapjúiparnak a felkeresését, amelyet a bukaresti román írók küldöttsége – Victor Eftimiu, Th. Cazaban, Ion Minulescu, Victor Moșoiu, Liviu Rebreanu, Mircea Rădulescu, Nicolae Davidescu – is meglátogatott.
Szekernyés János
