A könyvespolc bal oldali részéről Bolyai-relikviák kerülnek elő. Egy Appendix kiadás, A4-es formátumú, rendkívül értékes kötet, Bolyai János születésének 100. évfordulójára adta ki a Magyar Tudományos Akadémia. Fedőlapján: Ioannis Bolyai de Bolya: Appendix. Scientiam spatii absolute veram exhibens… Editio Nova. A kor kiváló matematikusai gondozták a kiadást: Kürschák József, Réthy Mór és Tőtössy Béla. Az a Réthy Mór, akinek Bolyai Malvin a már idézett levelét írta. Ez a kiadás hűen az eredeti, 1832-es latin szöveget tartalmazza, kiegészítve Bolyai Farkas néhány rövidebb latin nyelvű matematikai hozzáadásával. Igazi könyvritkaság.

Lefotózom a többi könyvet is: a kép bal oldalán az Appendix, mellette a kolozsvári tudományegyetem Bolyai emlékkötete (Ioannis Bolyai In Memoriam). Ez is 1902-es, benne az első szöveg a Bolyai Farkasnak írt 1823-as temesvári levél. A kötet gerincét Schlesinger Lajos egyetemi tanár dolgozatai képezik, de szerepelnek a könyvben Paul Stäckel és Roberto Bonola híres Bolyai-kutatók dolgozatai is. Ez a kötet olyan kincs, amelyet csak a gondos családi igyekezet őriz meg ilyen szépen. A következő kötet is ritkaság (Bolyai János élete és műve), a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem tanárai állították össze és a bukaresti Állami Tudományos Könyvkiadó jelentette meg 1953-ban (az internetről tudom, ez is megcsúszott, 1952-re tervezték). A Bolyai-kutatást új mederbe terelő Benkő Samu-kötet (Bolyai János vallomásai) első kiadása 1968-as. Ezt vásárolhatta Ibolya asszony, hiszen 1969-ban halt meg. De Weszely Tibor könyve Bolyai Farkasról későbbi, 1974-es. Olvastam a kötetet, ez a román nyelvű változat. Kérdésemre Zsuzsa asszony válasza: édesapja vásárolta, őt is érdekelték a Bolyaiak. Ezt azért kell kihangsúlyozni, mert nem mindenki örül a társa örömének.

Appendix jubileumi kiadás, 1902 (megjelent 1903)

Bolyai-relikviák – balról az első az Appendix.

Végignézek az asztalon, és arra gondolok, hogy bár ebben a lakásban nem lakott, ezt a helyet Dékány Ibolya szelleme lengi be. Kibukik belőlem a kérdés:

– Itt van a sok kincs, az emlékek, a rajzok, nagyon is van miről beszélni! Elsőként az édesanyjáról, aki érdekesen volt egyszerre háziasszony és a kultúrában élő személy. Ennyi kincset nehéz volt megőrizni, mivel, tudom, többször költöztek.

– Ezek valóban anyukától vannak. Nagy becsben tartották, de nem mutogatták és nem is nagyon beszéltek sem Bolyairól, sem arról, hogyan éltek a két világháború között. A festmények is korábbról valók, 1945 után ki és honnan tudott volna ilyen képeket vásárolni?

– Elnézést, muszáj megkérdeznem: édesapja mivel foglalkozott?

– Jegyző volt. Egy időben faluról falura helyezték. Egészen kicsi voltam, amikor Nitzkydorfon, magyarul talán Nitzkyfalva a neve, volt a hivatala. Falusi jegyző volt, szerintem fontos ember. Én ott jártam óvodába, s az iskolát is ott kezdtem el. Német iskolába jártam, mindenki német volt a faluban, ott német volt a nyelv. Akkor magyarul jól tudtam, románul alig. 

– Édesapja is tudott németül?

– Nem, alig pár szót. Magyarul viszont jól beszélt és írni is tudott. 

– Utána hova kerültek?

– Mercyfalvára, románul Carani a neve. Itt egymással szembe volt a német és a román iskola. Átmentem a németből a román iskolába. Emlékszem egy esetre. Mondták, hogy 42, de amikor leírták, 24-et írtak. Németül másként mondják a számokat: vier und zwanzig: négy és húsz, mégis 24. Ez engem zavart, a tanítónő nem értette, mit nem értek. A továbbiakban végig román iskolába jártam. Onnan majd Szákosra, Törökszákosra költöztünk. 

– Beszéljen kérem az édesapjáról, a családjáról.

– Róluk még kevesebbet tudok. Apuka Lippán született, 1909. április 13-án. Ott volt gyermek, és a kereskedelmi líceumot is Lippán végezte. Volt még egy diplomája, megmutatom.

Bukaresti minisztériumi közigazgatási képzési központban szerzett képesítést 1939-ben, ez jogosította fel a jogász alapismereteket (is) feltételező jegyzői hivatalra.

– Nem tudom, milyen volt Lippa – folytatja Zsuzsa asszony – én nem voltam a nagyszüleimnél. Ők néha eljöttek hozzánk, miközben a család, apuka hol ebben a faluban volt, hol abban – mi természetesen vele. Velem nem történt olyan, mint más gyerekekkel, hogy a szülők elküldtek Lippára a nagyszülőkhöz. 

– Nem kérdezte, miért?…

– Nem. Nem, csak látogatóban voltam náluk. Hosszabb időre soha. De anyuka egyik barátnőjénél igen, úgy látszik, ez volt a szükségmegoldás. 

– Testvére nem volt…

Dékány Ibolya és Ciugudean Corneliu

– Nem. Erről sem beszéltünk otthon, de sok év volt közöttük, hogy is mondják? Nagy volt közöttük az életkori különbség, igen, a korkülönbség, apuka sokkal fiatalabb volt. A gyereket fiatalon szokták vállalni. Nagyon szépen éltek a korkülönbség ellenére is.

Fényképeket keres elő, külön az édesapáról, külön az édesanyáról. A korra jellemző cakkos szélű kép az egyik. Ezeket is lefotózom.

– És következett Temesvár, mikor? 

– Az 50-es évek közepén költöztünk a városba, pontosan nem emlékszem. Nagy volt a lakásmizéria, nem úgy, mint ma. A Máriánál laktunk, a református templommal szemben, egy négyszobás lakásban két család, egy fürdőszoba. El lehet képzelni, milyen volt. Már dolgoztam, még mindig ott laktunk. Kerestük a megoldást, lett volna lehetőség két kisebb lakásba külön költözni. A bérlőtársak nem – máig nem tudom, miért. Líceumba a Küttel tér melletti iskolába jártam, akkor 7-es számú Középiskolának majd Líceumnak hívták. Ott érettségiztem. Továbbtanulásra nem is gondoltunk, akkor ez nehéz volt. Nem tudom, hogyan intézte anyuka, de bekerültem az ékszerészekhez, ott kitanultam a szakmát és üzletben dolgoztam. Akkor a legtöbben németek voltak a szakmában, de volt magyar meg zsidó is. Majdnem mindenki beszélt magyarul. Jó volt, szép volt. Ott voltam egészen a nyugdíjig.

– Beszéljen kérem Toró Tiborról, hogyan találta meg önt a professzor? 

– Az üzletben dolgoztam, ezt tudta Toró Tibor, gondolom anyukától, odajött és mondta, hogy itt van a pesti tévé, interjút akarnak, ha hazamegyek a munkából, megkeresnek. Én megijedtem, mit mondjak ezeknek az embereknek? Volt egy unokatestvérem, ügyvéd, felhívtam, jöjjön el hozzánk, ne legyek egyedül. És nem találtam meg, én meg nem tudtam, mihez kezdjek. Telt az idő, nagy későre hazamentem, jön az adminisztrátor, hogy itt voltak a tévétől, mind csengettek, de nem volt senki. Szóval nem találkoztunk, elmentek. Ha visszagondolok, szégyellem magam, de mit mondhattam volna nekik? 

Most jövök rá, mekkora szerencsém van, hogy a kaputelefonos beszélgetéskor nem említettem Bolyait – talán velem sem akart volna találkozni Zsuzsa-Zoe asszony.

– Anyukával más volt, őt Toró Tibor elhívta az Universitatera…

– Az egyetemre…

– Igen, oda, egy ünnepségre. Megvan az újságcikk, hogy előadást tartott Toró Tibor is, és utána eljött anyukához egy újságírónő és készített vele egy interjút. Mutattam az újságcikket. Sokáig nem hallottam semmilyen Bolyai eseményről, de nemrég, talán 2023-ban volt egy nagy konferencia itt. Beszéltek róla a tévében. Sokan voltak. Ha tudtam volna előre, elmentem volna.

– Az édesanyja ebben a lakásban már nem lakott. Az édesapja igen? 

– Egyikük sem lakott itt. Anyuka rákban halt meg, a betegség gyorsan elvitte. Sokat cigarettázott. Alig múlt 66 éves. Apuka halála után költöztem ide. Anyukát az ortodox temetőben temették el, mert ott volt egy családi sír, oda. Én is oda temettem apukát is. Azt már hallotta a paptól, hogy 2023-ban átadtam a sírt. Utolsó vagyok a sorban, utánam már nem lesz aki gondozza. A mi korunkban erre is kell gondolni.

Erre nincs mit mondani, különben sem tudom, hogy az ortodox egyházi temetőkben mi a rend, mennyi időre lehet megváltani a sírt, majd ha nem fizetik, hogyan történik a felszámolás…

– Önnek itt vannak a Bolyai relikviák és a Dékány rajzok meg a festmények – ezekre is tetszett gondolni, mi legyen velük?

– Gondoltam erre, de még nem csináltam semmit.

– Gondolom megbeszéli valakivel, de olyan megoldás kellene, hogy ezeket a kincseket valaki, valamilyen intézmény megőrizze. Ön is tudja, Marosvásárhelyen van Bolyai-múzeum, itt Temesváron is van egy Banatika-gyűjtemény, ahova a helyi értékeket gyűjtjük. Biztosan jól meg tetszik gondolni a döntés előtt.

– Most a második csípőoperációra készülök, ez mindennél fontosabb.

– Ha szükség van valamilyen segítségre, tessék szólni. Hátha tudunk segíteni.

Segíteni illik, segíteni kell. De tudatában vagyok a helyzetemnek, annak, hogy Bolyai János okán bejelentkeztem, kedvesen fogadnak, sok kincset megmutatnak, fotózok meg jegyzetelek – s a végén ott a kérdés: van-e jogom tanácsot adni? Ha Zsuzsa asszony kéri, akkor véleményt mondhatok. Ha nem kéri, akkor marad az, hogy időnként felhívom, hogyan telnek napjai…

Megkérdem, ha lesznek kérdéseim, felhívhatom? 

– Természetesen.

Elbúcsúzom.

Bodó Barna