Még ha kissé szokatlan a párosítás, de a címben foglaltak igazak. Az óteleki Kuti Sándornál az egyik falon házi kivitelezésű, de az igazihoz hasonló élményt nyújtó szerencsekerék / itt nem forintban mérik a nyereményt, hanem jókedvben! /, a fészer alatt az ősi vetőgéptől, ekekapától, boronáig és szánig, az egykori falusi portákon megszokott és használt megszámlálhatatlan tárgyig, az égvilágon minden megtalálható. A rengeteg ma már nem használatos eszköz nosztalgiaébresztő látványa, nem mindennapi. Mint ahogy a Kuti Sándor által elmesélt óteleki betyárok története sem.

Ól, pajta, nagyterem

Ha egy idegen látogatna el Kuti Sándor óteleki portájára, biztosan nem hinné el, hogy a közel száz négyzetméteres nagyterem, eredetileg disznóólként volt használatos, majd szarvasmarhák számára alakították át istállóvá, végül néhány éve Sándorék céltudatos, kitartó munkája által, közösségi térré, nagyteremmé alakult át. Szokatlan a történet, amelyet házigazdám elmesélt:

– 2007 után, amikor abbahagytam a szarvasmarha tenyésztést, ez a helyiség közel harminc szarvasmarha szálláshelye volt. Mivel fiam esküvőjére készültünk, arra gondoltunk, hogy korszerűsítjük, átalakítjuk az istállót. Meggyőződésem, ha az ember valamit nagyon akar megvalósítani, képes arra és megtalálja a megfelelő megoldásokat a terve megvalósítására. Nekifogtunk és szerre, lépésről lépésre kialakítottuk ezt a vendégfogadásra alkalmas termet. Azóta valahogy beépült a helyi közösség hétköznapjaiba és aki valamilyen kisebb családi eseményt akar megünnepelni, vagy csak a nagycsaláddal egy találkozót megszervezni, a fiatalok például egy-egy fiatalos rendezvényt, akkor megkeresnek és én szívesen bocsájtom rendelkezésükre a helyiséget baráti alapon. Sajnos megfogyatkozott a falu lakossága és nagyon fontos, hogy segítsünk egymásnak. Az épület szerkezetén nem változtattunk, a mennyezet látszógerendás, ami fokozza a helyiség rusztikus hangulatát, a falak is az eredetiek, a padló alá öntöttünk egy réteg betont, majd erre helyeztük el a padlócsempét. A nyílászárókat korszerűekre cseréltük ki. Kora tavasztól, késő őszig is használható a terem. Persze festettünk, meszeltünk, lakkoztunk, igyekeztünk otthonossá tenni a környezetet. Több, legalább százéves bútordarabot hoztam el Erdélyből, amelyeket itt helyeztem el, például a karfás padot, amelyben odahaza a kenyeret és más gyakran használt dolgot helyzetek el azért, hogy mindig kéznél legyenek. 

A gazdasági válság hatásai

– De miért mondott le az állattartásról?

– Sajnos abban az időben, a kétezres évek elején egyre nehezebb volt értékesíteni a hízott állatokat. Itt görögországi végsőfelhasználónak neveltünk bikákat. Volt egy vingai közvetítő, aki felhajtotta az állatokat és intézte azok kiszállítását. Évekig jól ment és jövedelmező volt ez a tevékenység, míg 2008-ban elérte Görögországot is, meg bennünket is, a gazdasági válság, és a görög partner felmondta az együttműködést. Olyan helyzetbe kerültem, hogy itt az udvaron vágtam le az állatokat és mélyen a piaci ár alatt voltam kénytelen értékesíteni. Ráadásul megalakultak a nagy gazdaságok, amelyekkel lehetetlen volt felvenni a versenyt. Gépesítésünk is jóval gyengébb volt.

– Gondolom a saját maguk által megtermelt gabonát etették fel?

– Persze, ezzel tudtuk egy ideig jövedelmezővé tenni az állattartást. A helyzet romlásával, pár évig még megdolgoztam a földeket, de már elhelyezkedtem az iskolában is, ahol mindenesként dolgoztam tizenöt évig. Azelőtt 1995-ig az Országos Földjavítási Ügynökség (IELIF) óteleki telephelyén dolgoztam, majd elkezdtünk gazdálkodni és itthon maradtam – még többet dolgozni, mert a tulajdonképpeni munka mellett rengeteg karbantartási munka is volt. Megvolt minden gépünk ugyan, de aránylag régiek voltak, ezért folyamatosan kellett javítani őket, mert nem csak a magunk területeit dolgoztuk meg, hanem bérmunkában a szomszédos falvakban is dolgoztunk. Később Szabó Csabáék – nyugodjon békében! – megcsinálták ezt a nagy gazdaságot és nekik adtam bérbe a földeket, így már nem foglalkozom földműveléssel.

– Nem hiányzik a szántás, vetés, korai kelés, a traktor nyergében való bukdácsolás?

– Évtizedekig csináltam, úgy gondolom, hogy most már rám fér egy kis pihenés. Ráadásul feleségem elhunyt, egyedül maradtam. Nem igazán hiányzik a gazdálkodás. Kicsiben, a ház körül még teszek-veszek és jól van ez így.

Székelyvarságból az óteleki gazdakörbe

A múlt század hatvanas éveiben sok család érkezett Székelyvarságból Ótelekre. A székely családok beépültek, szerves részei az óteleki magyar közösségnek, és összetartó közösséget alkotnak. Mi 1969-ben érkeztünk Ótelekre.

– Feleségem is az Arad megyei Simonyifalváról érkezett ide, mi Varságról, nekünk nincs rokonunk a faluban. Igyekeztünk megkapaszkodni, jó kapcsolatokat kialakítani az ótelekiekkel. Engem valahogy mindig megtalált a munka, naphosszat dolgoztam. A forradalom után óriási lendülettel vetettük bele magunkat a gazdálkodásba, Szabó Csabával az élen megalapítottuk az Óteleki Keresztény Gazdakört, közel félszázan voltunk tagjai a gazdakörnek, sikerült több sikeres akciót lebonyolítani. Például közösen vásároltuk meg a vetőmagokat, műtrágyát és más szükséges anyagokat. Egy ideig, nagyjából 2005-ig, sikeresen működött a gazdakör. Most én vagyok az elnöke, és amikor ezt a termet kialakítottuk, célunk volt a gazdák számára is közösségi helyszínt létrehozni, ahol összegyűlhetünk, megtarthatjuk a gyűléseket, találkozókat. Időközben elfogytak a gazdálkodók, alig néhány fiatalabb, például Sipos Zoli, Cernescu Robi társunk foglalkozik földműveléssel, ők viszont profi módon. Nem túl nagy birtokokon gazdálkodnak, de magas szintű szakmaisággal. Ma már a gazdakörünk inkább a hagyományápolásra állt rá, mert a gazdálkodást, nálunk sokkal hatékonyabban a nagy vállalatok végzik. De a hagyományápolás is nagyon fontos, ezzel hozzájárulunk magyar identitásunk megőrzéséhez. Csapatunk számos hagyományápoló, közösségi rendezvényen vesz részt, jó kapcsolatban vagyunk több Temes megyei, vajdasági és magyarországi szervezettel is. Amint mondtam sok egykori gazdálkodó kiadta földjét valamely nagy vállalatnak, sokan meggondolatlanul eladták földjeiket, annyira, hogy ma már alig öt-hatszáz hektárra tehető az óteleki tulajdonban levő mezőgazdasági területek nagysága! Több külföldi vállalat órási földterületekkel rendelkezik térségünkben.

– A teremben több egykor használatos tárgy látható például rokka, boroshordók, kosarak, szita, amellyel valószínűleg régóta nem szitáltak lisztet, de azért mutatós, számos korondi tányér és váza. De mindezek mellett rengeteg egykor használatos tárgy is látható Kuti Sándoréknál. Miért tartotta szükségesnek e tárgyak megőrzését?

– Mert sokat magam is évekig használtam, illetve a falubeliek is használták ezeket. A kovács-szerszámokat például Farkas Péter bácsi használta a műhelyében. Onnan kerültek hozzám. Péter bácsi eleinte saját műhelyében dolgozott, majd a kolhozos világban a „kollektívban” (a kommunista korszakban a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket nevezték így – szerk. megj.)   dolgozott. Amikor meghalt, megvásároltam az örökösöktől, amit tudtam és elkezdtem vasalni a lovakat. Jó tizenöt évig, munka mellett számos lovat vasaltam, ugyanis csak Óteleken volt legalább hetven ló. Ma azt hiszem, hogy senki sem tart lovat a faluban! Akkoriban még kövesút sem volt Óteleken, tehát nem igazán volt hol elkopjanak a patkók. Mi a patkók sarkaira ráheggesztettünk egy-egy csapágygolyót, amivel jószerével elnyűhetetlenné tettük a patkókat, ezért, amikor két hónap után megnőtt a lovak patája, leszedtük, visszavágtam, megtisztítottam a patát és ugyanazt a patkót tettük vissza. Volt olyan eset, hogy a ló kiöregedett és még mindig ugyanazt a vasat használta. Más munkákat is elvégeztem a kovácsműhelyben. 

Betyárvilág Óteleken

Gyermekkoromtól fogva nagyon szerettem hallgatni, amint az akkori öregek meséltek különféle történeteket. Varságban akkoriban nem volt villany, sem tévé, sem rádió, esténként zsindelyforgáccsat tüzeltek a füttőbe, azaz a csikósparhertben, ami világított is, és mellette fontak, vagy más munkát végeztek az asszonyok, az emberek meg beszélgettek. Én nagyon szerettem hallgatni ezeket a beszélgetéseket, mert sok valós vagy kitalált történetet mondtak el ezeken az estéken. Tizenhárom éves lehettem, amikor már itt, Óteleken forgattuk a búzát a kollektívban. Három – négy öreg bácsi is – Borki, Detki, Balázs bácsi meg Szabó Ádám bácsi -, akik érdekes történeteket meséltek. Tőlük hallottam több történetet, az egyik éppen Szabó Csabáék – nyugodjon békében! – családjához kötődik, távoli rokonuk volt az, akiről szól a történet. A Szabókról csak annyit, hogy száz évvel ezelőtt olyan sokan voltak, akik ezt a nevet viselték, hogy Szabó István nevű óteleki polgárból tizenhét volt. Gyerekkoromban a Szabó családok mindegyikének volt valamilyen mellékneve, hogy megkülönböztessék őket egymástól. Ma talán három család viseli ezt a nevet a faluban…

Visszatérve a betyártörténetre, az úgy kezdődött, hogy a család a „nagy szaladáskor” (az 1849-ben történt orosz seregek Székelyföldre való betörésekor – szerk. megj.) kerültek Ótelekre tíz gyermekkel. Öt lány és öt fiú volt a családban. Ebben a családban volt egy vézna, alacsony, alig másfél méter magas ember, aki nem igazán volt munkára való. Tudni kell azt is, hogy a múlt századfordulón a falunak nagyjából ezernyolcszáz lakója volt, 280-290 házszám volt itt. Pár magasabban fekvő terület kivételével, Óteleket nádasok, mocsarak, zsombékok vették körül. Az esővíz erekben folyt és táplálta a mocsarakat. Akkoriban a falu határában kevés volt a szántóföld ezért a lakosok nagy része állattenyésztéssel foglalkozott, mert szinte egész évben lehetett legeltetni az aránylag nedves területeken. Sokan neveltek lovakat is.  Abban az időben a korabeli hadsereg számára rengeteg lovat vittek Ótelekről, mert híresen jó lovakat neveltek itt. Az említett kis ember ragadványneve Kismenyő volt és nagyon jól értett az állatokhoz. Amikor lovat, marhákat akartak eladni, vagy vásárolni rendszerint Kismenyőt fogadták meg, egyfajta tanácsadónak. Egy alkalommal két gazda is megfogadta, hogy segítsen nekik lovakat eladni valahol Bácskában. A vásárt követően, valamilyen félreértés miatt, emberünket a gazdák ottfelejtették a bácskai településen. Hazaérve nagyon elcsodálkoztak, hogy Kismenyő hamarább hazaért, mint ők. Miután udvarán meglátták a gyönyörű Nóniusz-csődört mindenki számára világos volt, hogy valami betyárság van a dolog mögött. Menyő váltig hangoztatta, hogy egy temerini gazdától bérli a csődört fedeztetés céljából és megosztják a bevételt. Láthatóan kezdett gyarapodni emberünk, a csődör mellett, hol kettő, hol öt másik ló is ott volt az udvarán. De más lovakat haza sem hozott, hanem valamely nádas eldugott, csak általa ismert zugában tartotta, amíg túladott rajtuk.  Egyszer a szakálházi vásárba ment Kismenyő, hazafelé jövet észrevette, hogy Németszentmihályon a kútnál senki sem örzi a gulyát. A koma fogta és elhajtotta Papd / Bobda/ felé. Délfelé járt az idő, és a szentmihályi harangozó elkezdett harangozni, viszont a templom tornyából meglátta, hogy valami gyermek hajtja el a marhákat. Félreverte a harangot, a német atyafiak üldözőbe vették Menyőnket, és megpuskázták, azaz combon lőtték. Sebesülten is sikerült egy kukoricásban, valami töklevelek alá elbújni, majd hazavánszorogni. Felgyógyult ugyan, de egész életére sánta maradt. Egész életében végig állatokkal kupeckedett, és azt mesélték az öregek róla, hogy ő volt az első óteleki betyárféle, aki előszeretettel dézsmálta meg a környékbeli nagy gazdaságok állatállományát, és állítólag, segítette a falubeli szegényeket.

Egy másik óteleki betyár volt a Nagyhuszár. Legalábbis ezen a néven emlegették az öregek. Nagy, erős ember volt. Akkoriban már rendszeresítették a hajójáratokat, nagy volt a forgalom. Négy csárda működött a faluban.  A cigányprímás beosztotta a fiait, mindegyiket egy csárdába, majd minden alkalommal körbeszaladt, mindegyiknek megadta a hangot és cigányzene mellett ment a mulatozás hajnalig. Óteleken kellett pihentetni a hajót húzó lovakat, vagyis mindenki itt éjszakázott, sokszor a hajó reggeli indulásáig folyt a nótázás. Fiatalemberként, Nagyhuszár is igencsak a mulatozók között volt. Megtudta, hogy a zsombolyai Csekonics báró ménesét valahol Tóba határában egyetlen öregember őrzi. Összeálltak tízen és sikerült nekik elkötni tíz gyönyörű, fiatal csikót, amelyeket nem hozták be a faluba, hanem a nádasokban rejtettek el. Majd egyenként adták el valamely környékbeli vásárban. Egy ideig volt elegendő pénzük, amit a kocsmában vertek el. Egy télen a fényi uradalomba „látogattak” el hárman, dohányt szerezni, ugyanis ott szárították a környéken megtermelt dohányt. Leitatták a raktárt őrző embert és jól megpakolták a szekeret. Hazafelé jövet, összetalálkoztak két lovascsendőrrel. Azok elkezdtek kérdezősködni, amíg Nagyhuszár meg nem elégelte, megfogta a két csendőrt, egyik kezével az egyiket, a másikkal a másikat, kiemelte őket a nyeregből, egymáshoz csapta őket, mire azok elkábultak, az ótelekiek meg elmenekültek a helyszínről. Volt annyi eszük, hogy Magyarszentmárton, Újvár felé kerüljenek, hogy a kocsiúton elvesszen a nyomuk, így nem sikerült elkapni őket. Egyszóval a Nagyhuszár is betyárkodott rendesen. A harmadik történet Tóth Pistáról szól, aki béres volt valamely német gazdánál Jánosföldén. Tizenhatan voltak a családban – könnyen elképzelhető, hogy nehezen éltek. Ezért, amikor Pista szombatonként hazajött, suba alatt mindig „elhozott” a gazdaságból egy-egy nyulat, bárányt, esetleg malacot. Egyszer úgy adódott, hogy ellopott egy ökröt, amelyet a komákkal a nádasban levágott és szétdaraboltak, széthordtak. Mire megérkezett az ökör gazdája Jánosföldéről, se híre, se hamva nem volt, és senki sem tudott semmiről, viszont a fél falu aznap jól lakott! Nagyobb baj nem is lett a dologból. Több ehhez hasonlót is elkövetett Tóth Pista, azzal a megfontolással, hogy lehetőleg minél többen részesüljenek az általa megszerzett, ellopott javakból. Ez lett a veszte is, mert egy éjszaka miközben az istállóban aludt, valaki fejszével verte szét a fejét és belehalt. Soha nem derült ki az elkövető személye, a szóbeszéd szerint valamely gazda elégelte meg Pistánk garázdálkodását. Ezekhez hasonló történeteket meséltek annak idején az említett bácsik és én nagyon szerettem hallgatni őket.

Történelmi adalékok 

A mocsarak lecsapolásával megnövekedett a szántóterület, legtöbbet gazdag családok vásároltak meg, a kispénzű helyiek, nehezen jutottak kisebb földterületekhez. Ismertem egy bácsit, Szilák István bácsit, aki gróf Esterházy Etelkától vásárolt meg  a Bégán túl egy darab földet. Nekik ott volt a tanyájuk és ezzel a vásárlással növelték a birtokot. Később komoly tanyavilágépült ki a környező határban. Mi, idősebbek még tudjuk melyik tanya hol helyezkedett. A Bégán innen, a csatorna bal partján, a mai pumpák környékén a Sásfenekként ismert terület a húszas években még nádas volt, bár folyamatosan dolgoztak a mocsarak lecsapolásán. A harmincas évek elején valamely hegyvidékről telepítettek ide talán harminc román családot, akik Ótelek Jakabos nevű részén felépítették a Kolonista-sort. Minden család tizennyolc lánc, azaz közel nyolc hektár földet kapott, amelyen gazdálkodtak. Nehezen szokták meg az alföldi életet és idővel visszaköltöztek szülőföldjükre. Talán három család maradt itt napjainkig, akik teljesen beépültek a falu közösségébe.

A helyi történelemhez kapcsolódnak a Kuti Sándor által összegyűjtött, és általa is használt tárgyak, amelyek az udvarán megtekinthetők. Elmondja, hogy mindegyik tárgyhoz akár több történet is kapcsolódik. Például a felesége, a korán elhunyt Kuti Klára állategészségügyi asszisztens által, néhány évtizeddel ezelőtt használt sokféle fogó, olló, fecskendő ma már muzeális értékű. A számos lószerszám, hámok, kötőfékek, a fából készült ló- vagy szamár nyereg, rengeteg kéziszerszám is hasonlóképpen ma már csak egy-egy gyűjteményben láthatók. Sándor elmondja, hogy sok tárgyat helyezett el a Molnár Géza által alapított Régi Iskola gyűjteménybe, és amennyiben sikerül a megfelelő körülményeket kialakítani, további tárgyakat, régi mezőgazdasági gépeket is átadna, ugyanis értékelése szerint ott volna igazán helyük, ahol minden érdeklődő megtekintheti őket. Egy legalább húsz méteres, tekintélyes vastagságú kötelet is őriz Kuti Sándor. Elmondja, hogy sokévtizedes használatot követően került „nyugállományba” a kötél és azt is, hogy a környéken már senki sem tudna hozzá hasonlót előállítani. Pedig a kötélfonó berendezés megvan a Régi Iskolában, a kötélverés tudása felejtődött el – teszi hozzá. Régi hurkatöltők, dagasztóteknők, cipőre illeszthető, százéves korcsolyák mellett házilag készült síléceket is felfedezek. Hogy kerülnek az Alföldre a sílécek? – kérdezem Sándortól. Elmondja, hogy még székelyföldi gyermekkorában tanulta meg a fortélyát és készítette el bükkfából a léceket, amelyekkel Óteleken csak a Béga töltésén tudott pár métert lecsúszni. De azért őrzi őket, mert manapság már biztos nem lehet ilyeneket látni. Az Alföldön meg különösen nem – egészítem ki.  Ahogy ma már a vályogvető ráma is évek óta „pihen”, ugyanis ma már nemhogy használatos lenne a vályogtégla, de már nagyon kevesen tudják elállítani az Alföld sokáig legfontosabb építőanyagát.

Az óteleki Kuti Sándor történetei segítenek megérteni, miként formálódtak közösségeink, kik voltak azok, akik előttünk jártak, és milyen örökséget hagytak ránk. Ha ezeket a történeteket sikerül megőriznünk és továbbadnunk, akkor nemcsak a múltat mentjük meg a feledéstől, hanem saját közösségünk jövőjét is gazdagítjuk. (m.z.)