Ebben a sorozatban olyan jeles alkotókra emlékezünk, akik térségünkben születtek vagy alkotó éveik során itt (is) tevékenykedtek és ezzel Temesvár, a temesi Bánság hírét emelték régiónkban éppen úgy, mint szakmai körökben. A bemutatott alkotókhoz évforduló kötődik. (BB)
FRANZ KUMHER
Kumher, Franz (Oravicabánya, 1927. július 16. – Hildesheim, Németország, 2018. február 13.) művész, egyetemi tanár. A sokoldalúan tehetséges ifjú a Krassó vármegyei Oravicán született, középiskolai tanulmányait Temesváron, a Banatia Német Gimnáziumban végezte. 17 éves volt, amikor a szovjethatalom pribékjei elhurcolták, kényszermunkára ítélték és a zaporizzsjai (Ukrajna) munkatáborba került. Elítélhető tette nem volt, de akkor az is bűnnek számított, hogy németnek vallotta magát. Túlélte a nehéz fizikai munkát, az éhezést és a tábor embertelen megpróbáltatásait. A balszerencsében szerencséje is volt: 1946 őszén egy betegszállító transzporttal ugyan nem térhetett vissza szülőföldjére, de legalább visszanyerte szabadságát. A korabeli szovjet megszállási övezethez tartozó Heiligenstadtban bocsátották szabadon. Néhány hónappal később átköltözött a brit megszállási övezetbe.
1948 és 1950 között az alfeldi (Leine) Pedagógiai Főiskolán tanult, ahol választható szakként képzőművészetet hallgatott Kurt Schwerdtfeger professzornál, a weimari Bauhaus egykori növendékénél. Tanulmányait ezt követően a Hannoveri Iparművészeti Iskolában, majd a Hamburgi Képzőművészeti Főiskolán folytatta, ahol Heinz Trökes, Paul Wunderlich és Karl Kluth professzorok voltak mesterei. Ezzel párhuzamosan a hamburgi egyetemen művészettörténetet, germanisztikát és pedagógiát is tanult.
Szakmai pályafutását – a Pedagógiai Főiskolán eltöltött asszisztensi időszak, valamint népiskolai és gimnáziumi tanári évek után – 1963-ban a Hildesheimi Pedagógiai Főiskola professzoraként folytatta, ahonnan 1992-ben emeritált professzorként vonult nyugdíjba.
Mindezen hivatásai mellett elegendő ideje maradt művészi alkotómunkájára is. Tanulmányutakat tett Ausztriában, Olaszországban, Svájcban, Hollandiában, Angliában, Spanyolországban, Portugáliában és Franciaországban. Egyéni kiállításainak és csoportos tárlatokon való részvételeinek száma ugyancsak jelentős. Németországban Hamburgtól és Cuxhaventől egészen Münchenig, Európa más országaiban pedig Angliában, Olaszországban, Franciaországban, Litvániában, Magyarországon, Görögországban, valamint Romániában, egykori szülőföldjén, a Bánságban – Temesváron, Resicabányán és Oravicabányán – mutatta be műveit.
2005-ben második alkalommal állított ki a düsseldorfi Gerhart Hauptmann Házban. A ház igazgatójának, Dr. Walter Engelnek a köszöntője után a művész maga ismertette kiállításának gondolati hátterét: „Kiállításom középpontjában új képjelek kialakítása áll, amelyek összekötik a múltat a jelennel és a jövővel. Alkotói törekvéseim – amelyek képeimben is megjelennek – magukban foglalják a régi hazám emlékeit, a múlt nyomainak keresését, a jelen problémáival való szembenézést a német és az európai kultúra keretei között, valamint a jövő megalapozását. … Arról van szó, hogy egy jobb, reménnyel teli jövő felé állítsuk a váltókat.”
Franz Kumhert a technikai korszak művészeként tartották számon. Megfogalmazása szerint a technika egész életében meghatározó szerepet játszott, és az ipari világ minden jelensége érdekelte: az automaták, a különféle készülékek, az űrhajók, a feliratok, a rádiók, a gépek és a robotok. Ezek alkotják művészetének visszatérő motívumait. Művei azonban nem valósághű ábrázolások, hanem többnyire szimbolikus jelentésű kompozíciók. Az ipari tájakról először vázlatokat készít, amelyeket később festményekké – akril-, tempera- vagy vegyes technikával – illetve grafikai alkotásokká, rézkarcokká és litográfiákká dolgoz fel. A művész vallomása szerint régi hazája számos alkotásába beépült. Ugyanakkor Velence és Amszterdam utcáit is nyitott szemmel járta, és mély benyomást tettek rá e városok festői házsorai.
Professzori és szabadfoglalkozású művészi tevékenysége mellett életének egy másik fontos területe az önkéntes közéleti szerepvállalás volt. Soha nem feledte azt az emberséget, amelyet akkor tapasztalt, amikor a szovjet kényszermunkából szabadulva, minden anyagi eszköz nélkül, hazájától távol találta magát. Mindmáig hálával emlékezik az idegen emberektől kapott segítségre. Saját tapasztalatai alapján különösen jól át tudta érezni azok helyzetét, akik elvesztették szülőföldjüket. Társadalmi tisztségei közül – amelyek elsősorban a keletről származó művésztársai szolgálatát célozták – kiemelendők a következők: a Bánsági Németek Kulturális Szövetségének alelnöke (München), a Resicabányai Bánsági Hegyvidéki Németek Kulturális Fórumának támogatója, a regensburgi Keletnémet Galéria Múzeumának kuratóriumi tagja, a Künstlergilde Alsó-Szászországi Tartományi Szövetségének első elnöke, a keletnémet kulturális alkotók szervezetének vezetője, a Südostdeutsches Kulturwerk (München) tagja, a Német Képzőművészek Szövetsége alsó-szászországi szervezetének (Hannover) elnökségi tagja és titkára, valamint a düsseldorfi Gerhart Hauptmann Ház munkatársa volt, számos más tisztség mellett.
Kumher műveit megszámlálhatatlan időszaki kiállításon mutatták be belföldön és külföldön egyaránt: Olaszország jelentős galériaitól a párizsi bemutatókig, Budapesttől Bukarestig, szülőföldjén is többször kiállított: Temesváron, Resicabányán, Oravicabányán. Festményei és grafikái ma számos múzeum, egyetem, könyvtár és kulturális intézmény állandó gyűjteményében megtalálhatók: a párizsi Nemzeti Könyvtártól a salzburgi Mozarteumon és az Osztrák Nemzeti Könyvtáron (Bécs) át egészen a temesvári Adam Müller-Guttenbrunn Házig, továbbá Düsseldorf, Cuxhaven, Frankfurt am Main, Lingen (Ems), Clausthal, Esslingen, Hannover, Regensburg, Göttingen és Hildesheim közgyűjteményeiben.
Természetesen több elismerésben részesítették, külön említendők a következők: Baden-Württemberg tartomány dunai sváb kulturális díja, az Athéni Városi Művészeti Galéria díja, Salzburg tartomány litográfiai díja, az Osztrák Római Díj, az Argentin Nemzeti Bizottság Nagydíja (Grand Prix), a Monte-carlói Képzőművészeti Aranypálma (Palme d’Or des Beaux Arts), valamint a Német Szövetségi Érdemkereszt.
Irodalom: André Ficus, Franz Kumher, Monografie der Künstlergilde, München 1974. – Günter Ott, „Franz Kumher“, in: Künstlerprofile, Düsseldorf 1980.// Heribert Heinrichs, Zu den Bildern von Franz Kumher, Haus des Deutschen Ostens, Düsseldorf 1982. // Manfred Boetzkes/Dieter Lüttge, Franz Kumher – Malerei – Grafik – Lichtkinetik, Hildesheim 1992. // Heribert Heinrichs (Hrsg.), Malerei und Grafik von Franz Kumher, Hildesheim 1999. // Josef Nolte/Klaus Sliwka, Franz Kumher – Bildzeichen, Hildesheim 2002. // Ulrich Kumher (Hrsg.), Beträge zum künstlerischen Werk von Franz Kumher, Hildesheim 2005.
