Amikor novemberben Ady születésnapjára fogunk emlékezni (a költő 1877. november 22-én született Érmindszenten, ma nevét viseli a település – szerk.) kötelességünk, hogy felidézzük életét, művét, szellemét, és ha lehet a hozzá kapcsolódó emlékeket is. Az alábbiakban egy Adyhoz kötődő személyes élményt osztok meg az olvasókkal. Ady egyik közeli ismerősével volt alkalmam beszélgetni sok évtizeddel ezelőtt. Ki is ez a közeli ismerőse Adynak? Ezt akkor fedeztem fel, amikor, ezelőtt sok évtizede, a Vaskapunál dolgoztam és a Drobeta Turnu-Severin-i, azaz Szörényváron megjelenő „Înainte” napilapot böngésztem. Ebben egy cikk arról számolt be, hogy Krajován él egy idős főorvos, dr. Cornel Cosmutza, aki személyesen ismerte a nagy magyar költőt.
Miután megtudtam a lakhelyét, betértem a krajovai Calea Bucureşti negyed egyik tömbházába. Csengetésemre egy hófehér hajú, idős ember nyitott ajtót.
Bemutatkoztam és megkérdeztem − Ismerte-e Adyt? Kicsit félszegen kérdeztem, mert attól féltem, hogy az idős főorvos felháborodik és elutasítóan válaszol.
De nem, egyáltalán nem elutasítóan, hanem szívesen fogadott:
− Kicsodát? A Bandit, hát persze jöjjön csak beljebb, üljön le oda – tessékelt befelé.
Vendéglátóm valahogy „visszaforgatta” az idő kerekét az 1910-es évekre és én megilletődve hallgattam másfél órán a visszaemlékezéseit „Bandiról”.
− Pesten és Párizsban is sokszor találkoztam Bandival, előbb még gimnazista, később orvostanhallgató koromban. Édesanyám, Otilia, Gheorghe Marchişiu görög-katolikus esperes és Julia Vultur leánya, 1873 október 8-án született a Szatmár megyei Homoród helységben. Csupán 17-ét évesen, 1890-ben megházasodott a közgazdász Cornel Cosmutzával. Közös életüket Nagykárolyban kezdik el, majd Budapesten folytatják. Később pedig Szarajévóban, miután Cosmutzát a Boszniai Posta elnökévé nevezték ki. Én 1892-ben születtem amikor anyám 19 éves volt és apám keresztnevét, a Cornel-t kaptam. Néhány év után, megromlott az addig harmonikus családi élet. Anyám Bécsbe megy, ahol, hogy fenntarthassa magát, egy mosodában mosónőként dolgozott. Ebben az időszakban inkább csak vergődött, nem volt nyugodt, megállapodott élete. Egy idő után visszatér, megpróbálja helyreállítani a házasságát és újra apám és mellettem van. Kisebb örökséghez jut, s ez fordulatot hoz sorsában. Újra elmegy tőlünk és beiratkozik a müncheni képzőművészeti akadémiára.
Nem lett festő, a művészi pályát felcserélte az értékelő műelemzéssel. A nagy érdeklődése az egzotikum felé, egy időre távol-keleti tájakra vezeti, amelyeket a múlt század elején még nehezen lehetett megközelíteni, különösen egy magányos asszonynak. Bejárta majdnem egész Kelet-Ázsiát, megfordult Indiában, Kínában, majd Japánban. Útjának minden fontosabb állomását cikkek jelzik, amelyekben érzékeny, eleven költői képet festett a keleti tájakról, szokásokról, emberi sorsokról. Ezeket azírásokat az Új Idők budapesti és románul a bukaresti Luceafărul folyóiratokban közli nagy sikerrel.
A Távol-keleti utazása után visszatér családjához. Házaséletének megújítására tett kisérlete eredménytelen marad ezúttal is, végső búcsút mond édesapámnak. Rövid ideig Drezdában tartózkodik, majd Párizsba ment. Itt gyakran eljárt abba az író-művész baráti körbe, ahol találkozott Bölöni Györggyel, aki 1903-ban Párizsban már, mint újságíróként dolgozott, azután Révész Bélával és később Adyval is.
Azt hiszem, hogy 1904 tavaszán, Bölöni levelet kapott Ady testvérétől, hogy vegye fel a kapcsolatot Bandival, aki február eleje óta Párizsban újságíróskodott. Egynéhány levélváltás után Bölöni és Ady találkoznak a „Grand-Café” -ban, ahol mondhatjuk, hogy Bandinak a székhelye volt és ott, ahol egy csöndes visszahúzódott asztalon a magyar irodalom ma már feledhetetlen és világhírű versei születtek. Bölönit meghatja Ady személyisége, akinek haláláig barátja maradt. Ő írta az 1934-ben Párizsban kiadott „Az igazi Ady” című könyvet is.
Bölöni mutatja be Ady Endrének a francia fővárost, ő ismerteti meg parkjaival, temetőivel, színházaival, múzeumaival, ő kalauzolja a kiállításokon, együtt olvassák a párizsi lapokat. A harmincéves Otilia Cosmutza szépsége, tehetsége, elragadtatással tölti el Bölöni Györgyöt. Egy kölcsönös szerelem bontakozik ki közöttük, Bölöni György tervezi munkáját és vezeti be azokba az írói és művészi körökbe, amelyekben munkáját elismerik és ezáltal érvényesülhetett.
Miután kimondták a válást Cornel Cosmutzatól, anyám férjhez megy Bölönihez. Most már el akarta határolni magát az előbbi asszonynevétől, amellyel nem érzett többé közösséget és így írásait a Kémeri Sándor, Kémeri Erzsébet vagy Bölöni Györgyné nevet használva közli. A Bölöni családnak Kémerben (Szilágy megye) volt birtoka, innen választotta a vezetéknevét, a Sándor név pedig Bölöni édesapjának keresztneve volt.
Éppen Londonban volt édesanyám amikor levelet kapott Banditól és Brüll Adéltól, hogy szeretnék őt látni a társaságukban. Ettől kezdve meleg baráti kapcsolat alakul ki édesanyám és Ady között, amely az évek során elmélyült. Szerette volna Adyt Rodinnak és Anatole Francenak bemutatni, de ő ezt visszautasította. Csak a honfitársainak szűk baráti körében érezte jól magát, és ezek Léda, édesanyám és Bölöni György voltak. Ők voltak a legközelebbiek és az igazi meghitt barátok. Velük sohase mérsékelte sziporkázó jókedvét.
Egyszer egy meleg nyári éjszakán együtt szórakoztak hajnalig, Ady jókedvében elhatározta, hogy másképpen fogja nevezni batátait. Így lett Adélból visszafordítva Léda és anyámnak Otiliából vagy Ottyból „Ito”. Mivelhogy kistermetű volt, hozzátette a kicsinyítőt és így lett Ito-ból Itóka amelyiket azután egész életében viselt.
De sajnos Ady derűs napfényes órái megvoltak számlálva. Egy gyógyíthatatlan betegség a kétségbeesés határára taszítja, nem tud alkotni és szeretni. De a meghitt barátok mindig új reménységet öntenek az egészségileg megviselt költőbe. A kolozsvári és a budapesti szanatóriumi kezelések adnak újra életkedvet neki.
Kisebb nagyobb megszakításokkal 1912-1913-ban Ady a Városmajor szanatórium lakója. Én ide, mint akkori orvostanhallgató diák, sokszor bejártam, ahol nagybátyám dr. Kozmutza Béla volt igazgató főorvos, egyben Ady kezelő orvosa. Kozmutza főorvos révén Ady pontosan tájékozódott, hogy versei román fordítója, azaz Goga Octavian a szegedi államfogházban tölti le a sajtó útján elkövetett izgatás címén rárótt büntetését. Erre Ady együttérző soraival keresi fel a fogságban sínylődő költőt. Később azután személyesen is találkoznak a Városmajor szanatóriumban, Ady vacsorát ad Goga tiszteletére majd az estet egy kávéházban folytatják. Ezen jelen volt Kozmutza Béla és az akkori korszak nagy írói, Móricz Zsigmond, Babits Mihály és Ignotus.
Én is sokszor sétáltam budapesti diák koromban Bandival, néha csak vele, vagy olykor ott volt még Nagy Endre is, a magyar kabaré megteremtője, Ady ifjúkori barátja és mindvégig szívbéli embere.
Néha, ha éppen Bandi szűkösen volt a pénzzel, eljött hozzám, leült az asztal mellé és elkezdett egy verset írni. Az asztalról nem hiányzott egy palack jó vörösbor. Homlokát bal kezére támasztotta, ujjait szép fényű sötét hajába fúrta. Jobb kezébe a ceruzával, amelyet mintha mindig a szíve vérébe mártotta volna, szántotta a fehér papírlapkat. Írás közben egyik poharat a másik után ürítette. Szinte éreztő volt, hogyan forrnak benne a versei.
Csend ölelte a szobát, alig mertem lélegezni, sokszor el is aludtam. De Bandi ébren maradt, tovább dolgozott a sötét éjszakában, ahonnan szelleme versein keresztül-kasul messzire sugárzott, mint egy világítótorony, hogy merre is hajózzanak az akkori társadalom ködbe borult hajóinak kormányosai. Reggelre meg volt a vers és sietett a kiadóhoz, hogy szert tegyen valami pénzre. Így küszködött a gondokkal, az anyagiakkal is, az, aki oly sokat adott, de viszont keveset kapott az akkori társadalomtól – fogalmazta meg az idős főorvos.
Búcsúzom, köszönetet mondva vendéglátómnak, akinek sikerült Adyt emberközelbe hozni csekély másfél órán át, hozzánk, a mai korosztályhoz.
És most e megemlékezés alkalmával úgy el-elgondolkozom, hogy is van ez a „ma”, ez az Ady verseiben meglátott holnapi valóság. Ady prófétai érzékenységgel előre látta a jövőt, így látta meg fölszállni a pávát a vármegyeházra és ma bátran idézhetjük a „Fölszállott a pávából:
Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak,
Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.
Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,
Új arcok, új szemek kacagnak sz égre.
Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházra,
Vagy itt ül lelkünk tovább leigázva.
Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,
Vagy marad a régiben a bús, magyar élet.
Hiszi és vallja a jobb jövőt, a „Távolról a Mostba” versében, amelyben akaró reménykedéssel előérző jóslás van. De szóljon a látnoki Ady:
Úgy ötven évről nézhetni a Mostra,
Be boldog lesz, ki majd megmosolyogja,
Vergődő, zűrös, mai életünket,
S úgy látja, ahogy látni kellene:
Hát eloldalak, béklyós paripám,
Szaladj bele a meg nem ért Jövőbe:
Úgy fáj a Most és én úgy fájok tőle.
Be jó volna visszatekinteni,
Úgy ötven évről nézhetni a Mostba.
Ady Endre volt az első, aki felismerte és meghirdette rendkívüli költői művészetével, a Duna táján élő népek egyenlőségén alapuló egységét. Felismerte már akkor, hogy ezen a tájon élő népek együttélése nem egymás ellen, hanem egymásra támaszkodó közösségben, történelmi és szociális szükség.
Egy ilyen rendkívüli bátor felismerés van a „Magyar jakobinus dala” című versében:
Ezer zsibbadt vágyból miért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindegyre egy bánat marad.
Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már nagyot
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?
A mai korszakban, mi most hírrel hirdethetjük, akár a vármegyeházi páva, hogy:
Ez az ország a mi országunk
Itt most már a mi kezünk épít.
úgy ahogy ezt Ady „A Hadak útja” című versében megírta, mert:
Mi vagyunk: Jövő és Igazság,
Engesztelés és nagy Ítélet,
És mi vagyunk, csak mi vagyunk,
Jó Sors, ha kell, s ha nem kell: Végzet.
Ady szelleme, forradalmisága nem avult el ma sem, sőt nagyon is itt van a jelenben, nagyon is korszerű, amikor mi összefogva dolgozunk a testvériség, békesség, emberiesség megteremtésén.
Pogány András Mihály
