NYOMDÁSZOK LAKÓTELEPE 3.
Miután a Németországba távozott Franz Ferch, sváb festőművész elhagyta Olimpiadei utca 20-22. szám alatti műtermét, Molnár Zoltán festőművész költözött át szomszédos kisebb műhelyéből a tágas „atelierbe”. Molnár Zoltán elhunytát követően Viorel Cosor festő- és grafikusművész kapta meg és használja napjainkban is.
Olimpiadei utca 20-22. szám alatti tömbház felső szintjén Gabriel Popa (1937–1995) és Doina Almăjan Popa művészházaspár. A havasalföldi iparvárosban, Ploiești-ben világra jött Gabriel Popa a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola elvégzését követően 1962-ben került a Bánság fővárosába. A kivételes tehetségű festőművész 1962től 1974-ig rajzot és festészetet oktatott a temesvári 3 éves Pedagógiai Főiskola rajztanár-képző karán, majd szabadfoglalkozású alkotóművésznek csapott fel. Nagy keresletnek örvendtek igényesen megfestett, választékos virágcsendéletei. A tárlatokon feltűnést keltettek torzalakokat felvonultató, meghökkentő, a korszak művészetpolitikai kánonjaival vakmerően feleselő kompozíciói. Bizáncias alakos freskókkal dekorálta a Temesvári Nemzeti Színház emeleti előcsarnokát. A Keresztút 14 stációját eredeti módon tömörítő, egységbe foglaló két hatásos falképe ékesíti a Hans Fackelmann műépítész tervezte új orsovai római katolikus templom oldalfalait. Felesége Doina Almăjan Popa (1937–2003) pályája kezdetétől, nyugdíjba vonulásáig a Temesvári Nemzeti Színház díszlet- és jelmeztervezője volt. Számos nagysikerű előadás látványvilágát, plasztikai keretét teremtette meg szcenográfusi működése évei, évtizedei alatt. Tájképeket, csendéleteket is előszeretettel festett.
Műtermet kapott az Olimpiadei utca 20-22. szám alatt felépített tömbházban a 3 éves Pedagógiai Főiskola rajztanár-képző karának oktatója, Molnár Zoltán (1937–1999) festőművész, aki Temesvárra kerülését követően egy félszuterén lakásban élt és dolgozott az erzsébetvárosi Julius Fučik utcában. Lakást a Sági, műtermet meg a Tipografilor úti lakótelepen kapott. Sokszor felkerestem alkotóműhelyében. Jó barátságba kerültünk. Közösen szilvesztereztünk is néhányszor kész és félig elkészült, még friss, festék szagú festményei társaságában. Mivel a „felhajtók”, a minden hájjal megkent megrendelés-közvetítők elhalmozták jövedelmező feladatokkal, megbízatásokkal és művésztársaival csapatba szerveződve ráállt szállodák, középületek előcsarnokainak dekorálására, szökőkutak megtervezésére, kisvárosok köztereinek, parkjainak és utcáinak beton-virágvázákkal, színes mozaiklapocskákkal kirakott térelemekkel való „bebútorozásával”, megrakásával, elárasztásával, ami jócskán jövedelmezett, jelentős hasznot hajtott. Molnár Zoltán viszonylag gyorsan megszedte magát, és személygépkocsit vásárolt, amellyel aztán többször is átvitt Aradra, ahol foghatók voltak a magyarországi TV-csatornák, hogy valamelyik barátunknál megnézzük a magyar válogatott fontosabb mérkőzéseit. Hébe-hóba a Temes partjára is „kifuvarozott” strandolni: napozni a homokon, fürdeni, pancsolni és úszkálni a folyó hűs vizében. Hosszas kilincselés, ismételt kérvényezés eredményeként 1968-ban hozzájutottunk egy kétszobás lakáshoz, bútoraink azonban nem voltak, Molnár Zoltán adott kölcsön egy heverőt, fekvőhelyet, hogy ne a padlón aludjunk. Szemet kápráztató háttereket tervezett a Temesvári Román Opera kortárs balettegyüttese, a Chore Studió formabontó előadásai számára. A táncosok nagyszerű produkcióját meghívták Olaszországba. A vendégjátékra, az utazásra engedélyezettek listájáról Molnár Zoltán nevét törölték. Nagyon felháborította és elkeserítette a gesztus, az elbánás. Hat magántáncos Itáliában „feledkezett”, és nem tért vissza. Az együttes Temesvárra visszaérkezett tagjai közös ajándékként hoztak Molnár Zoltánnak egy Gillettekaparót. Látni sem akarta, mindjárt nekem adta. Több mint fél évszázada minden nap az időálló egyszerű szerkentyűvel kaparom le a borostát az arcomról az ajándékozóra emlékezve. Többször méltattam szóban és írásban is Molnár Zoltán alkotásait, kivételes művészetét. Legutóbb 2022. június 2-án szülővárosában, Sepsiszentgyörgyön – ahol 1937. október 13-án jött a világra – az Erdélyi Magyar Művészeti Központ emeleti termeiben megrendezett emlékkiállításának megnyitóján szólhattam Molnár Zoltán alkotóegyéniségéről, életpályájáról és értékes műveiről, kivételes művészi megvalósításairól. A tárlat szép kiállítású, ízléses katalógusában közölt szöveg is aláírásomat viseli.
Molnár Zoltán gazdag és alapos szakmai ismerettárral felvértezetten, amellyel a kolozsvári képzőművészeti főiskolán a kiváló művészpedagógusok – Kádár Tibor és Abodi Nagy Béla festőművészek – tarisznyálták fel, érkezett friss diplomásként 1963ban Temesvárra, ahová az alighogy megalakult 3 éves Pedagógiai Főiskola rajztanárképző karára nevezték ki oktatónak. Népes, tettrekész, ambíciózus és rendkívül tevékeny gárda verődött össze a bukaresti és kolozsvári főiskolák jeles, élvonalbeli abszolvenseiből. Fölötte kedvező, serkentő és alkotásra inspiráló közegbe csöppentek. A felpezsdült, dinamikus légkörben, a szorgalmas, mozgékony művésztársak együttesében Molnár Zoltán elemében érezte magát. Temesvárott 1966-ban rendezte meg első egyéni tárlatát. Választékos, finom, áttetsző színekkel megfestett akvarelleket állított ki, amelyeken diszkréten sejlettek fel az organikus motívumok, a természet ihlette lebegő formák. Következetesen a lényegre, a főmotívumra összpontosított. A Bertalan István, Roman Cotoșman és Constantin Flondor által életre hívott 1.1.1. alkotócsoport meghívottjaként vett részt 1968-ban a bukaresti Kalinderu-teremben megrendezett csoportos kiállításon, amely fölötte kedvező fogadtatásban részesült, kisebb szenzációt keltett Románia fővárosában. A neoavantgardizmus első testületi jelentkezése, áttörő felvonulása, bemutatkozása volt a Dâmbovița partján. Molnár Zoltán nem sokkal később egyéni tárlattal is jelentkezett Bukarestben, az újranyitott Petőfi Sándor Művelődési Házban.
Lépésről lépésre, szakaszról szakaszra haladva saját formanyelve, jellegzetesen egyéni stílusa keresésében és megtalálásában Molnár Zoltán egyre inkább a festészet „elmatematizálása” irányába fordult: a szimmetria lehetőségeit, a mértani alakzatokban rejlő szépséget kutatta, a ritmus, az összhang sajátos adottságait vallatta, kamatoztatta.
Behatóan ismerte, birtokolta a maga által megteremtett, összetéveszthetetlenül egyéni formanyelvet: viszonylag kevés pikturális eszközzel végtelenül sok dolgot volt képes megfogalmazni, elmondani az egyhangúság, az ismétlések, a modorosság legkisebb árnyéka, veszélye nélkül.
Grandiózus térplasztikai tervei voltak. Néhánynak a makettjét, terveit is elkészítette. Nicolas Schöffer, Victor Vasarely példáját, megoldásait követve a kinetikus művészet eszközeit – festészet, szobrászat, grafika, fényeffektusok, vetítés, zene stb. – hasznosítva, összehangolva szeretett volna szökőkutakat, információs tornyokat, mozgó konstrukciókat létrehozni Temesvár különböző pontjain. Kezdeményezéseit, javaslatait nem hallgatták meg, nem fogadták el. Kudarcai is – egyéb bajok mellett – hozzájárulhattak ahhoz, hogy lelkén, tudatán, testén, egész lényén elhatalmasodott a depresszió. Idő előtt távozott az élők sorából.
Szekernyés János
