GYAPJÚIPAR (3.)
A Totis Rezső vezette gazdasági érdekeltségek nevében az alapítótaggá és társ-elnökké választott gyárigazgató 300 000 lejt meghaladó részvény-jegyzésével járult hozzá 1927-ben a közadakozásból emelt 1930. november 2930-án felavatott temesvári Magyar Ház építési költségeinek fedezéséhez. A bánsági magyarság sze-rencséjére az Osztrák-Magyar Monarchia kíméletlen szét trancsírozása, a megfontolatlan trianoni békediktátum után, a két világháború közötti időszak válságos időszakának évtizedeiben is még akadtak tehetős magyar nagytőkések, tehetős gyártulajdonosok, iparosok, földbirtokosok és vállalkozók, akik készek voltak, tudták és merték kisebbségi helyzetbe n sínylődő nemzettársaikat anyagilag is támogatni, istápolni. Totis Rezső és a bankár Szana Zsigmond felajánlásai, részvény-jegyzései nélkül nem, vagy csak lényegesen nehezebben, lassabban és körülményesebben kerülhetett volna tető alá a temesvári Magyar Ház. Amikor 1928ban a Román Koronarend Nagykeresztjével tüntették ki a Gyapjúipar Rt. tisztikara bankettet készült rendezni tiszteletére. A szándékról értesülve Totis Rezső arra kérte beosztottjait, munka-társait, hogy a díszvacsorára szánt 30 000 lejt juttassák el a munkanélkülieknek.
Püspök (most: Mihai Viteazul) útra: kettőt leánya, a mondén Alice, egyet pedig saját nevére telekkönyveztetett. Nyersanyag hiányra hivatkozva a fonoda 350 munkást menesztett a gazdasági világválság éveiben.
Totis Rezsőnek rangja, hatalmas vagyona, nagy tekintélye volt Temesváron, amikor a magyarországi érdekeltség új vezetőt küldött ki, a Hatvany-család egy fiatal tagját. Akkoriban a Bánság fővárosában azt rebesgették, hogy Totis Rezső megválik gyárától, visszavonul és Bécsbe költözik. Ezek azonban csak légből kapott mendemondák voltak, „amelyek úgy fonódtak köréje, mint a dicsfény”.
Nem tudjuk milyen sors jutott osztályrészéül Totis Rezsőnek a 2. világháború éveiben, s az azt követő nehéz korszakban. Megsejtette, megérezte vagy esetleg tudta is, hogy mi fog történi a „kizsákmányolókkal”, a nagytőkésekkel a kommunista hatalomátvétel után. Még idejében külföldre távozott. Argentínában kötött ki. A temesvári zsidó temetőben állított síremlékre felfogták Totis Rezső és felesége, Totis Stefánia márvány-emléktábláit is. Haláluk helyeként mindkét sírfeliraton Buenos Aires szerepel.
Rendes közgyűlését tartotta 1931. április 8-án a Lloyd Társulat, amelynek keretében Totis Rezsőnek, tiszteletbeli belga királyi konzulnak hármas jubileumát ünnepelték meg: 50-ik életévének betöltését, Lloyd Társulati működésének 25., elnökségének 10. évfordulóját. Köszöntőjében dr. Tedeschi József nagykereskedő a „városi és országos gazdasági élet vezető egyéniségének” emberi, szociális, gazdasági és Lloyd-tagi érdemeit, eredményes működését méltatta. Totis Rezső a Gyapjúipar Rt. nagyvállalattá fejlesztője, az érdekkörébe tartozó Temesvári Textilipar Rt. és Kosmos Rt. megalapítója volt. Elnökként vezette és képviselte a Temesvári Áru- és Értéktőzsdét, a Bánáti Textiliparosok Szövetségét, a Temesvári Kereskedelmi és Gazdasági Bankot, igazgatósági tagja volt a Creditul Industrial román állami hitelintézetnek és tagja az Állami Legfőbb Vámbizottságnak. A közgazdasági irodalom terén széleskörű tevékenységet fejtett ki. Cikkírója, hűséges munkatársa volt a Temesvári Hírlapnak.
A Gyapjúipar 1935-ben egyesült az 1919-ben még a város szerb megszállása idején létesített Első Temesvári Textilgyárral, amelynek eredményeként az 5 holdas telek birtokába is jutott. A terület telekkönyvezését a járásbíróság, feljelentésre, szabálytalannak minősítette és törvényes tulajdonosnak a várost minősítette. Éveken át perelte a város Totis Rezsőt a Polgári Menház Alap gyárvárosi bérházáért, a „Stefánia-palotáért”, amelyet a Gyapjuipar Rt. vezérigazgatója törvénytelenül szerzett meg és bérmált át felesége, Schnitzer Stefánia (1889–1972) nevére. Székely László műépítésszel 3 magánvillát terveztetett a Püspök (most: Mihai Viteazul) útra: kettőt leánya, a mondén Alice, egyet pedig saját nevére telekkönyveztetett. Nyersanyag hiányra hivatkozva a fonoda 350 munkást menesztett a gazdasági világválság éveiben.
Totis Rezsőnek rangja, hatalmas vagyona, nagy tekintélye volt Temesváron, amikor a magyarországi érdekeltség új vezetőt küldött ki, a Hatvany-család egy fiatal tagját. Akkoriban a Bánság fővárosában azt rebesgették, hogy Totis Rezső megválik gyárától, visszavonul és Bécsbe költözik. Ezek azonban csak légből kapott mendemondák voltak, „amelyek úgy fonódtak köréje, mint a dicsfény”.
Nem tudjuk milyen sors jutott osztályrészéül Totis Rezsőnek a 2. világháború éveiben, s az azt követő nehéz korszakban. Megsejtette, megérezte vagy esetleg tudta is, hogy mi fog történi a „kizsákmányolókkal”, a nagytőkésekkel a kommunista hatalomátvétel után. Még idejében külföldre távozott. Argentínában kötött ki. A temesvári zsidó temetőben állított síremlékre felfogták Totis Rezső és felesége, Totis Stefánia márvány-emléktábláit is. Haláluk helyeként mindkét sírfeliraton Buenos Aires szerepel.
A Gyapjúipar Rt.-ét 1948. június 11-én államosították. A munkásokat kicsődítették az udvarra. Munkás-igazgatóként Marin Mariciut állították az 1550 alkalmazottat foglalkoztató iparvállalat élére. A gyapjúfonógyárat a Vörös Lobogó névvel ruházták fel. Időbe telt az átállás a tőkés gazdálkodásról, a szocialista ter-melésre. A termelés volumenét munkaversenyek meghirdetésével, megrendezésével siettek fokozni. Minden eszközzel próbálták a szocialista tervgazdálkodás felsőbb rendűségét, hatékonyságát igazolni, bizonyítani. „A Gyapjúipar Temesvár egyik legnagyobb gyárüzeme, 1651 munkással dolgozik. A munka három váltásban folyik. Az államosítás hatása erősen érezhető. A gyár fésűs-fonodája májusban 40.600 kg. fonalat, míg júliusban már 55.000 kg. -ot, a szövöde májusban 58.000 méter szövetet, júliusban már 60.000 métert, a kötöde májusban 5000 kg különböző kötött árucikket, míg júliusban már 6700 kilogramm árut termelt. A fésűs-fonodában a munkások száma megkettőződött. A gyárnak ez az osztálya éveken keresztül nem volt ellátva kel1ő nyersanyaggal. Az államosítás után azonban a kormány gondoskodott arról, hogy megfelelő mennyiségű nyersanyag álljon a rendelkezésre. Állandóan érkeznek a szállítmányok, melyeket a fonodában feldolgoznak.” – írta a Szabad Szó 1948. augusztus 24-i számában közölt „vívmány-riportjában”.
Az iparvállalat az új körülmények, gazdasági feltételek közepette is megőrizte presztizsét, gazdasági súlyát, elismertségét. Nagyobb arányú fejlesztésekre 1965 után került sor a Gyapjúiparban. A fésült gyapjúfonal-fonoda termelési kapacitását megkettőzték új, nagyobb teljesítményű gépek beszerelésével. Korszerű berendezések kerültek a kártoltszál-fonodába és a befejező osztályra is. A termelést a gépek és berendezések hatásfokának, teljesítőképességének folyamatos emelésével is hatékonyan növelték. 1968-ban a szövött termékeknél meghaladták az 1948-ban regisztrált termelés négyszeresét, fésült gyapjúszálnál meg a 8-szorosát. A készruha-részlegnek saját divattervező-műhelye volt, amely évente átlagosan 100 új modellt prezentált a hazai és külföldi megrendelőknek, üzletfeleknek. Szín-, méret-és típus változatokkal együtt a design-kollekció meghaladta az 1000 tételt. 2770 alkalmazottja volt 1968-ban az Gyapjúiparnak, amely a legnagyobb volt a temesvári textilgyárak sorában. Kiváló minőségű termékeivel az iparvállalat 1960-tól kezdődően sikeresen vett részt, eredményesen szerepelt több rangos nemzetközi kiállításon és vásáron Lipcsétől Dzsakartáig, Stockholmtól Tokióig, New Yorktól Pekingig. Nagyszabású modernizációs folyamaton ment keresztül az iparvállalat 1970 és 1975 között. A termékskálát a ruha- és bútorszövetek, kárpitok és szőnyegek gyártásával gazdagították, diverzifikáltak. A Gyapjúipart Temesvár és a térség legnagyobb és legtekintélyesebb textilgyáraként tartották számon. A gyárudvar utca felöli sarkán a szocializmus éveiben egy toronyházat építettek, amely munkásszállásként szolgált a más vidékekről Temesvárra irányított szövőnők elhelyezésére. Szomszédságában az emeletes étkezde falait is felhúzták, amelyek aztán 1989 után éveken át elhagyatottan, az enyészetnek kitetten árválkodtak az Andrei Mocioni utca szélén.
Mérsékelten, a vártnál szerényebb léptékben és ritmusban fejlődött, erősödött az ILSA Sportklub is, amely azonban továbbra is a három-négy évtizedes múltra visszatekintő és építő osztályokat – úszás, vízilabda – favorizálta. Teret nyert, felzárkózott valamelyest az asztalitenisz, az atlétika, a férfi és női kézi- és röplabda. A korszellemhez, a kommunista rendszer alapelveihez, célkitűzéseihez igazodva a hangsúlyt a Gyapjúiparban is a tömegsport, a testedzés felkarolására, népszerűsítésére helyezték. A sporttevékenységre is erősen rányomta a bélyegét az 1970-80-as években a politikai, gazdasági és társadalmi élet sötétté komorulása, kilátástalanná és reménytelenné süllyedésé Romániában. A nemzeti kommunista diktatúra eldurvulása elsorvasztotta, kioltotta a fiatalok nagyobb hányadából a vágyat, a kedvet, a hajlamot a testmozgásra, a sportolásra. Tetemesen megcsappantak ugyanakkor a sport támogatására szánt és fordított anyagi források is, A sporttevékenység válsága, hanyatlása a Gyapjúiparban is már az 1980-as években elkezdődött, hogy aztán az 1989-es fordulatot követően az iparvállalat privatizálásának egyenes következményeként tragikus ütemet és méreteket öltsön. Sorra szűntek meg, múltak ki az ILSA Sportklub szakosztályai. Legtovább a vízilabda csapat vergődött, viaskodott a nehézségekkel. 1999-ben kénytelen volt – miként említettük – leengedni a vizet medencéjéből, s „bedobni a törölközőt” egyszer s mindenkorra. Örökös, jogutód nélkül múlt ki a sportegyesület, az úszómedencét felverte a gaz, szétbontásáig, felszámolásáig a hajléktalanok s a kóborkutyák tanyájaként, szolgált.
Szekernyés János
