Szekernyés János és Irén életútja önmagában is egy város történetének része. Az újságíró, hely- és kultúrtörténész, valamint hitvese, a magyar szakos tanár nemcsak átélték az évtizedek változásait, hanem figyelték, dokumentálták, majd több tucat kötetben, több száz írásban és számos előadásban tovább is adták mindazt, amit Temesvár múltjáról, épített örökségéről és közösségeiről érdemes megőrizni. A Magyar Ház nagy rendezvénytermében megtartott Temesvári Közéleti Kávéház legutóbbi találkozóján, születésnapjuk alkalmából, rendkívül népes közönség előtt köszöntötték Szekernyés Jánost és Irént.

A jeles évforduló jó alkalmat teremtett arra, hogy a megszokott kávéházi beszélgetés ezúttal személyesebb hangot üssön meg. Bodó Barna a rendezvény egyik házigazdája rövid méltató beszédben emlékeztetett Temesvár két köztiszteletnek örvendő személyiségének munkásságára, kiemelve, hogy hat évtizedre visszatekintő tevékenységük során mindig a közösség szolgálata állt középpontban. Az est másik házigazdája, Tamás Péter egyesületi elnök és tiszteletbeli konzul, a tanárnő egykori tanítványa, a köszöntést követően kérdésekkel fordult hozzájuk, személyes emlékek felidézésére és a közös múlt egyes eseményeinek felelevenítésére kérve az ünnepelteket. A „vallatás” persze a szó legjobb értelmében zajlott: kíváncsisággal, szeretettel és azzal a szándékkal, hogy a két ünnepelt életéből, tapasztalataiból és történeteiből mások is gazdagodjanak.

Szekernyés János neve összeforrt Temesvár helytörténetének kutatásával és népszerűsítésével. Írásai, dokumentumai és várostörténeti munkái hozzájárultak ahhoz, hogy a Bánság fővárosának épületei, utcái, egykori lakói és közösségei ne csupán a múlt elhalványuló emlékei legyenek. A Temesvár kövei című sorozat különösen jól példázza ezt a kitartó munkát: a város múltja a részleteken keresztül válik elevenné, az épületek pedig történeteket kezdenek mesélni azokról, akik egykor otthonuknak nevezték őket. Szekernyés Jánostól tudjuk például azt, hogy nagyjából a mai ortodox székesegyház helyén tervezte az 1920-30-as években temesvári református közösség a „tornyos” templom felépítését. Részletes és számos adalékot megosztó fejezetben mutatta be például Temesvár európai hírű virágkertészei, a Rózsa park alapítóinak, a Mühle családnak munkásságát. Szekernyés János sajtótörténeti jelentőségű sorozatában, hiteles adatokra alapozva mutatja be a mai Szépművészeti Múzeum alapítója, Ormós Zsigmond főispán közösségi munkásságát, amelyről nem csak a magyar közösségben, hanem a város értelmiségi köreiben is elismeréssel szólnak. Temesvár múlt századi közéleti személyiségei közül szinte mindegyikéről „mesél” Szekernyés János, és mindezek mellett a városképet meghatározó, történelmi jelentőségű épületek építéstörténetét is az utókor hely- és kultúrtörténészeinek rendelkezésére bocsájtja.

A születésnapi találkozó azonban nemcsak az ünnepeltek szakmai teljesítményéről szólt. Az életút személyes oldala, a közösen megélt évtizedek, a családi emlékek, a temesvári magyar nyelvű középiskolai oktatás 1989 előtti és utáni helyzetének alakulása, valamint a történelmi fordulópontok egyaránt hozzátartoztak a beszélgetéshez. Irén jelenléte ezért is különös jelentőséget adott az alkalomnak: a nyolcvanöt év két, egymással összefonódó életút ünnepe is.

A Temesvári Közéleti Kávéház találkozóinak egyik értéke éppen abban rejlik, hogy a közélet, a kultúra és a történelem kérdéseit személyes beszélgetéseken keresztül hozza közelebb a résztvevőkhöz.

Az ünneplés így több volt egy születésnapi köszöntőnél. Találkozás volt egy emberöltő tapasztalatával, Temesvár múltjával és egy olyan közösségi hagyománnyal, amelynek lényege, hogy legyen időnk egymásra, kérdezni és meghallgatni a válaszokat.

Ezúttal a köszöntés és az emlékezés került előtérbe, de a háttérben ott húzódott egy fontosabb gondolat is: mennyi mindent őrizhet egy ember emlékezete, és mennyit veszíthet a közösség, ha ezeket a történeteket nem kérdezi meg, nem jegyzi fel, és nem adja tovább. Mennyivel szegényebbek lennénk, ha a Szekernyés házaspár útját nem Temesvárra vezeti a Gondviselés. Kimondatlanul is ott rejlett a találkozó üzenete: a kulturális fősodortól távolabb, a reflektorfényt nem keresve is lehet maradandó értéket teremteni.

Makkai Zoltán