Túlzásnak tűnhet, de nem véletlenül gondolok Marcel Proust regényfolyamára, miközben a bánsági dombvidék szívében zötykölődve az eltűnt falu, Bunyaszekszárd felé tartok. Hiszen az emlékezet különös módon működik: még számomra, az idegen számára is, aki csak a munkám során kerültem a különleges hangulatú, egyedi spirituális töltetű helyszínre, rengeteg élményt elevenít fel. A táj egyik-másik szöglete, egy matuzsálemi korú gyümölcsfa, amely még mindig ontja zamatos termését és húsz évvel ezelőtt volt alkalmam megkóstolni gyümölcsét, az egykori temető síri csendje és az elkorhadt fejfák üzenetei – mind-mind akár évtizedekkel ezelőtti emlékeket idéznek fel. Bizonyos, hogy azoknak, akik szoros kapcsolatban álltak a mára eltűnt faluval, akik ott születtek, vagy ott nevelkedtek ideig-óráig, Bunyaszekszárd nem csak egy pontot jelent a vidék térképén, hanem letűnt életük emlékeit idézi fel. Az idei emléknapon is látható, érezhető volt amint egy íz, illat, hang, vagy egy apró rezdülés hatására váratlanul felszínre kerül a múlt, a küzdelmes élet, a nehézségek ellenére is gondtalan gyermekkor emlékei. Azok, amelyek meghatározták a faluból eltávozni kényszerült egykori lakók életét. Az említett regényfolyam egyik alapgondolata igazolódik mindig a Bunyaszekszárdi emléknap során: az emlékezés révén az elveszettnek hitt idő újra hozzáférhetővé válik. Különösképpen az eltűnt faluhoz kötődők számára. A helyszíntől idegen számára is a saját emlékeinek felidézése mellett, a röghöz való ragaszkodás hiteles példáját nyújtja a Bunyaszekszárdi Emléknap.

Ahol már nem születnek gyermekek, ahol a kövek beszélnek

A letűnt falu központjában, az egykori templom helyén felállított haranglábra felszerelt harang hívja áhítatra az egybegyűlteket, közöttük legalább félszáz Bunyaszekszárdon született vagy ott nevelkedett résztvevőt, illetve a völgyben meghúzódó Románbunya (Bunea Mare) számos lakosát, akik szeretettel emlékeznek egykori szomszédaikra és hűséggel gondozzák a bunyaszekszárdi emlékhelyet. Nekik is mondott köszönetet rövid beszédében az 1853-ban alapított Bunyaszekszárdól származó Ihász János igazfalvi alpolgármester, aki saját emlékeit is megosztotta az ünnepi rendezvény résztvevőivel. Nt. Czapp István igazfalvi református lelkipásztor a helytállás, a kitartás példájaként szólt a falu egykori lakóiról, akik közel száz évig harcoltak az elemekkel és életet teremtettek a magas dombok között. „Megfogyatkozva bár, de törve nem – emelte ki a lelkipásztor a mai bunyaiakra gondolva – hiszem, hogy ezzel e lélekkel töltjük be itt a helyet, Isten jelenlétében és egymás közösségében.(…) Ma Bu-nyaszekszárd egykori lakóira emlékezünk és arra a hitre, amelyet innen vittek magukkal és új lakhelyükön Facsádon, Igazfalván, Lugoson vagy még távolabb, de megtartottak és megörököltek a fiak és az unokák. Ma itt a kövek beszélnek, azok a kövek, amelyeket óriási erőfeszítéssel hoztak fel úttalan utakon az elődök ide a dombtetőre, hogy templomnak, iskolának, lakóházaknak legyenek fundámentumai. Mindezek a kitartásról, a munkáról és a hithez való ragaszkodásról beszélnek. (…) Keressétek a régi ösvényeket, azon járjatok buzdít a próféta. Ez a meglehetősen nehéz út, amelyen ide felérkeztünk és amelynek végére maguk mögött hagytuk a gondjainkat, terheinket a jó útnak bizonyult, mert az elcsendesedésnek, a befeléfordulásnak ad teret. És itt a béke, a nyugalom járja át a szívünket. A gyökerekre való emlékezés a jó út ” mondta a lelkipásztor. Ft. Milostean Doru esperes áldását követően, Cristian Olariu igazfalvi polgármester köszöntötte a résztvevőket és fejezte ki elismerését a rendezvény szervezőinek.

Adalékok Bunyaszekszárdól

A Bunyaszekszárdi Emléknapon Dumitru Tomoni facsádi tanár, helytörténész saját kutatásaira és más hiteles forrásokra alapozódó érdekes adatokat osztott meg az egykori falu történetéből. Az előadó emlékeztetett arra, hogy 1863 tavaszán Tolna vármegyéből 54 család – 47 magyar, 5 német, egy szerb és egy zsidó család –, a szekszárdi Székely György vezetésével, a Duna gyakori áradásai okozta szegénység elől menekülve, 908 holdnyi, valamint 1218 négyszögöl erdőt és kaszálót vásárolt a Sivó családtól a Bunya település határában fekvő területen, és megalapította Kisbunya (Bunyaszekszárd) települést.

A házak felépítéséig a családok kunyhókban és sátrakban húzták meg magukat. A településnek egyetlen utcája és két arra merőleges sikátora volt, a falu közepén pedig felépült a templom, az iskola és a kultúrotthon. Bár a lakosság szegény volt, a tanulásnak nagy jelentőséget tulajdonított. Ennek eredményeként 1910-ben a falubeliek 60 százaléka tudott írni és olvasni, 1930-ban pedig már 92 százalékuk volt írástudó.

1869-ben 57 háza, 59 családja és 286 lakosa volt. Közülük 170-en reformátusok, 63-an katolikusok, 53-an pedig evangélikusok voltak.

1880-ban 57 házban 231-en éltek: 140 református, 53 evangélikus és 35 katolikus.

1900-ban 56 házat és 282 lakost jegyeztek fel: 176 reformátust, 64 katolikust, 36 evangélikust, 5 görögkatolikust és 1 ortodoxot.

1910-ben 67 házban 250 lakos élt: 170 református, 43 katolikus, 22 evangélikus, 10 ortodox és 5 izraelita.

1930-ban 59 ház és 257 lakos szerepelt a nyilvántartásban: 222 református, 26 katolikus, 6 ortodox, 2 evangélikus és 1 görögkatolikus.

1943-ban 224 lakosa volt a településnek, közülük 189 református, 28 katolikus, 2 görögkatolikus és 2 ortodox.

Az 1950-es éveket követően, a jobb és kényelmesebb élet reményében, a lakosok fokozatosan elköltöztek Facsádra, Igazfalvára, Lugosra, Tamásdra (Tomești), Temesvárra, Aradra és más településekre. Így 1971. január 1-jén már csak 34 ház és 83 lakos maradt Kisbunyán, az 1970-es évek végére pedig a település gyakorlatilag megszűnt létezni. Az utolsó két család 1981-ben hagyta el otthonát.

A lebontott házak anyagát értékesítették, illetve a volt tulajdonos vette át. A kisbunyai templomban 1969-ben tartották az utolsó esküvőt és az utolsó istentiszteletet, az utolsó temetésre pedig 1972-ben került sor. 1976-ban a templom lebontásából származó építőanyagot az óteleki katolikus plébánia vásárolta meg.

Közigazgatási szempontból 1881 után Krassó-Szörény vármegyéhez, a Maros járáshoz tartozott. 1919-től Krassó-Szörény megyéhez, a Birchiș járáshoz és az Ostrov körjegyzőséghez tartozott,több településsel együtt. 1925 után a Severin megyéhez tartozó Birchiș járás egyik községe lett.

1950 után Nagybunya községhez tartozott a Lugosi rajonban, a Bánát tartományban, majd 1952-től, a Facsádi rajon létrehozása után, ehhez a rajonhoz csatolták. 1968 után pedig Facsád városához tartozó faluvá vált. – ismertette Tomoni tanár úr.

Sok évtizedes hagyomány

Ihász János igazfalvi alpolgármester a kezdetekre emlékezve elismerését fejezte ki mindazoknak, akik a szülőföldhöz való ragaszkodástól vezérelve felvetették majd megvalósították az első emlékező ünnepséget és az elődökhöz méltó dícséretes kitartással munkálkodnak azon, hogy életben tartsák az egykori falu emlékét. Közöttük a makói barátnak, Nagy György Józsefnek, aki immár évek óta, tiszteletreméltó elhivatottsággal és áldozatkészséggel készíti el, rendszerint többszáz résztvevő számára a közös ebédre felszolgált bográcsost. Ihász János maga is erős szálakkal kötődik a helyszínhez és rengeteg emléket őríz Bunyaszekszárdról. Nagyszülei, Ihász János és Teréz a nyolcvanas évek elején hagyták el a falut és költöztek Igazfalvára, de sok családhoz hasonlóan évekig feljártak megdolgozni a földeket, gondozni a gyümölcsfákat és betakarítani a termést. Ihász János emlékeiben nagyapja alakja összekötődik a gyümölcsfélékkel, ugyanis összel mindig gyümölcs csel megrakott szekérrel érkezett Igazfalvára és hozta a családnak meg a faluból elszármazottaknak a kóstolót a bunyaszekszárdi, „otthoni” gyümölcsfák terméséből…” A nehézségek, elszigeteltség ellenére a bunyaiak mindig mosolygós, optimista emberek, kitűnő kézművesek és gyümölcstermesztők voltak, akik úgy hagyták el a falut, hogy életük végéig szívükben őrízték emlékét és emiatt döntöttünk több mint két évtizeddel ezelőtt arról, hogy évente egyszer, ha csak egyetlen napra is, benépesítjük a falut. Amint mondtam, a bunyaiak közül sokan, soha sem szakadtak el teljesen a szülőfalutól, hiszen rendszeresen megdolgozták itteni földjeiket, viszont 1995-ben döntöttünk Gergely Elemér bácsi és Molnár Jolán kezdeményezésére arról, hogy rendszeresen megszervezzük az emléknapot az egykori templom helyén és a megemlékezést a hajdani temetőben. Az évek során mindkét helyszínen több emlékjelet, emlékművet is elhelyeztünk. Mi mindig hazatérünk ide, ahogy nagyanyám, Ihász Teréz ameddig élt, minden éjszaka Bunyára álmodta magát…” emlékezett Ihász János.

Emlékezni és fejet hajtani jön minden évben Bunyaszekszárdra Gergely Elemér is, aki a faluban született szinte nyolcvan évvel ezelőtt. Annak ellenére, hogy szülei az ötvenes évek legelején költöztek Igazfalvára, a bunyai szünidők voltak gyermek- és ifjúkorának legszebb emlékei. Itt már gyermekkorában megtanulta a munka becsületét, megtanult megküzdeni az akadályokkal, azaz a bunyai kemény élet megedzette – mondta Elemér bácsi, aki arról is beszélt, hogy amikor elhagyták a falut, nagyszülei a bunyaszekszárdi házukat újrafelépítették Igazfalván és az még mai is áll. Azt is elmondta, hogy a szülőfalura való emlékezés jegyében, Facsádon a magyar közösség a bunyaszekszárdi református templom mását építette fel, az elődökhöz méltó kitartással és buzgalommal, önerőből.

Miközben Elemér bácsi és mások emlékeit hallgatom, önkéntelenül (talán Proust hatására?) saját emlékeim kerítenek hatalmukba. De ez egy másik történet.

Makkai Zoltán