Nincs abban semmi rendkívüli, hogy egy kisgyermek kötődik vala­mi­lyen állathoz, mint a nagyszalontai származású dr. Nagy-György Tamás professzor, Tamáska korában, amikor egy ajándékba kapott kecskegidával kialakult barátsága nyomán szövögette álmait. Mégsem lett állatorvos, mint ahogy középiskolás korában, a programozói sikerei sem határozták meg pályaválasztását. 1999 óta, az építőmérnöki oklevél megszerzésétől tevékenykedik a Temesvári Műszaki Egyetemen – ahol eleinte laboratóriumi munkája során a  biztonságos építkezésekhez újszerű technikák alkalmazását igyekezett megvalósítani – adjunktus, docens, majd 2016 óta, alig 40 éves korától, egyetemi tanár az intézet épí­tőmérnöki karán, a Kolozsvári Akadémia Munkabizottság Bánsági Munkacsoportjának a vezetője, a Magyar Tudományos Diákkonferencia /MTDK/ társ-szervezője, a Makovecz-féle építészeti stílus temesvári emblematikus alkotásának statikus építőmérnöke. 

Építőmérnöki dinasztia
Édesapám, Nagy József az érmelléki Bo­gyoszlón született, Margittán nőtt fel, édesanyám György Ilona, sokgenerációs nagyszalontai. Nagy nagyapám férfiszabó, nagyanyám varrónő, György nagyapám lakatosmester, a Kovács-lányból lett György nagyanyám szintén varrónő volt. Szüleim mindketten a Temesvári Műszaki Egyetemen szereztek építőmérnöki, illetve almérnöki oklevelet. Nyomdokukba lépve, ugyan­- ezt az utat járva diplomáztunk Réka húgom, és a szintén szalontai származású Andrea feleségem.
A rendszerváltás után, az öt építőmérnökből álló család tagjai számára szinte adódott a gondolat, hogy közös épí­tőipari vállalkozást hozzanak létre.
1999-ben egyetemi tanulmányaim befejezése után latolgattuk, hogy építőipari céget létesítünk Nagyszalontán, de arra a kö­vetkeztetésre jutottunk, hogy szülővárosunkban nincs olyan mértékű építkezési szolgáltatásra igény, amennyire mi, együtt képesek lennénk, havonta 8-10 házat megtervezhettünk volna, holott Szalontán kettő-három épült. Ehhez Édesapám és Édes­- anyám családi vállalkozása elegendő volt. Édesapám azt mondta, hogy maradjak egye­lőre Temesváron, és tanuljak tovább. Bár hazavágytam, nem mentem vissza Nagy­szalontára céget alapítani. A mesterivel párhuzamosan beiratkoztam a doktorátusra is, amit 2004-ben megvédtem, ver­- senyvizsgával pedig tanársegéd lettem. A mentorom, Stoian Valeriu professzor szárnyai alatt gyarapítottam szaktudásomat. Olyan módszerek megismerésére nyílt lehetőségem, amilyenekhez a világon kevesen jutottak hozzá. Új technológiai ismereteket sajátítottam el, mint például a szálerősű polimerek használata az épületek megerősítésére. Szalontán semmiképpen nem lett volna lehetőségem ezeket alkalmazni. Ezzel a technikával már Budapesten kezdtem foglalkozni, amikor a diplomamunkámat ké­szí­tettem. Balázs György, a Budapesti Mű­- szaki Egyetem professzora bíztatott, hogy próbálkozzam a szálerősítéssel. Stoian professzoromnál jelentkeztem a témával. Meglepődött, de nem utasította el. Bevallotta, hogy ebben a témában nem tud segíteni, de vállalta a mentorálásomat. Jobban elmélyültem a témában és a budapesti professzorom segítségével, akinek ez volt a kuta­- tási területe sikeresen megvédtem egy tömbház megerősítéséről szóló diplomamunkámat. Így ebben a témában én lehettem a legjobb, hiszen Temesváron ezt a tech­nikát addig nem ismerték, mi csináltuk az első ilyen megerősítéseket. Az országban nem is gyártottak ilyen anyagokat, sőt akik gyártották, még azok sem igazán tudták, hogy mit gyártanak. Miután kikísérleteztük a laboratóriumban, az eredményt mindjárt fel lehetett használni, alkalmazni a gyakorlatban. Nagyon szerettem ezt a munkát, ek­kor a világon még szabvány sem volt erre a módszerre, de mi már épületeket erősítettünk meg szálerősítésű kompozitokkal.

A befelé pattanó labda titka
Nagy-György Tamás a Temesvári Mű­szaki Egyetem Építőmérnöki Karán egyetemi tanárként vasbetonnal, szerkezetek megerősítésével, épületek viselkedésével és monitorizálásával foglalkozik, ezeket tanítja meglehetősen fiatal kora óta. Sikereit nem tulajdonítja a szerencsének, és mélyvíznek sem azt, hogy komoly feladatok megoldásával kezdődött a pályafutása.
Mondhatjuk szerencsének is, de én természetesnek tartom a kitartó munkával el­ért eredményt. Meggyőződésem, hogy ha nem a kompozitokkal kerültem volna kapcsolatba, akkor mással foglalkoztam volna hasonló odaadással. Ez a terület, ismeretlensége miatt volt izgalmas. Én úgy tartom, hogy aki állhatatosan dolgozik egy irányban, annak szerencséje van, lesz. Szerintem egy labdarúgó labdája, ha sokat edz, mindig befelé pattan a kapufáról. Persze számít a képesség, adottság. Én kilenc évig te­- niszeztem versenyszerűen, találkoztam olyan sztárokkal, mint Ţiriac és Năstase. A nagyobb versenyeken döbbentem rá, hogy nem vagyok elég tehetséges, voltak, akik kevesebb edzéssel laposra vertek.

Megvilágosodás meggyszedésen
Ami nem megy, azt nem szabad erőltetni – vallotta diákkorában és vallja ma is egyetemi tanárként Nagy-György Ta­más, aki idejében rádöbbent arra, hogy teniszezői majd programozói sikerei nem elegendőek egy ígéretes pályafutáshoz.
Történt, hogy a nyári vakációkon Nagykőrösre jártam meggyet szedni. XII. osztályos koromban, meggyszedés után, hasonló érdeklődésű, már jó ideje informatikusként dolgozó mérnökkel beszélgetve rádöbbentem, hogy nem akarok egész életemben számítógép előtt ülni. Az más kérdés, hogy ma is szinte minden nap ezt teszem. Hazajöttem, és rövid idő alatt túladtam a számítógépeimen, mert előre láttam, hogy olyan gyor­san korszerűsödik az elektronika, hogy ami nekem volt, az féléven belül elavul, alig ér majd valamit. Azért még az egyetemen is programoztam, de inkább csak magamnak, és amennyi a munkámhoz elengedhetetlen volt. Ami pedig a mélyvizet illeti, ab­- ba nem a szakma kapcsán kerültem.

Nem értem, tanár úr!…
Már Szalontán egyértelmű volt, hogy mű­szaki pályát választva fogok továbbtanulni, az első lehetőség az informatika lett volna, a második: majd lesz valami. Amikor eldöntöttem, hogy nem a számítógépeket választom, a szüleim – anélkül, hogy erőltették volna –, tapasztalataik alapján, az építőipart tartották jó választásnak, mert hogy Romániában Temesváron a legjobb az építőipari oktatás. Több jelentkező volt egy helyre, de mi – a négy legjobb matekos szalontai diák – az elsők között jutottunk be. De az első matekórán, amikor a tanár románul mondta, hogy gyök alatt három per kettő, még a táblára sem tudtam felírni. Mondtam, hogy nem értem. Csodálkozva kérdezte: hát hogy jutottam be? Tízessel, mondtam. Valójában a nyelvtanulás jelentette számomra a mélyvizet, nemcsak a ro­mán nyelv, hanem az angol is, amelyre a do­kumentálódáshoz, és később a tanításhoz is szükségem volt. Másik tanárom a szemináriumon azzal tréfálkozott, hogy megkérdezte: de legalább az arany csapat já­tékosainak a nevét tudom-e. Én nem tudtam, de ő azonnal felsorolta. Volt egy idős tanárom, aki, amikor látta, hogy nem tudok románul, azt mondta: mondjad fiam magya­- rul, és amikor olyan szavakat használtam, mint nyomaték meg nyíróerő, utánam mond­va ízlelgette a magyar műszaki kifejezéseket. Fiam, évtizedek óta nem mondtam ki ezeket a szavakat magyarul – mondta. Román ember volt, de jól tudott magyarul.
Itt beszélhetünk esetleg szerencséről, mivel legtöbb tanárom Erdélyből, hasonló civilizációból származott, nem volt annyira meglepő számukra az, hogy egy diák alig tud románul. Évekig kerültem, hogy nekem előadni kelljen, mindig kibúvót kerestem, tudtam a szaknyelvet, de hogy menjek be órá­ra, ha nem tudom rendesen kifejezni magam románul és angolul, inkább vállaltam bármilyen más munkát, ha tanítok is, csak applikációs laboratóriumra gondoltam. 2008-ig főleg kutatással foglalkoztam, csakhogy 2008-tól megvonták az építőipari kutatás támogatását. Elkezdtem előadásokat is tartani, a szakirodalmi nyelvet már jól tudtam, előadni viszont még nem annyira. A román kezdett menni, az angol kevésbé, a román nyelvű előadásaimat vi­szont a külföldi diákok nem értették. A professzorom: nem érdekel fiam, úgyis jobban tudod, mint mások – biztatott. Egész nyáron intenzíven tanultam az angolt, hogy mire kezdődik a tanév vállalhassam a tanítást. Ami­kor docens lettem, gondoltam, elértem mindent, amit csak lehetett, most már kizárólag kutatással foglalkozom, ám hogy maradjon szikrányi remény a kutatás folytatásához, újra bizonyítani kellett, mert csak az vezethet doktorátust, akinek megvan a habilitációja. Közölték velem, hogy nem habi­litálhatok, mert gyenge a bizottságom, ajánl­jak be egy neves szakembert, különben nem engedélyezik a kérésemet. Biztosak voltak benne, hogy nem fogok találni megfelelő személyt. Felhívtam Balázs György magyarországi professzort, aki azonnal átküldte az ajánlását, és közölte, hogy szívesen jön a bizottságba, mert ismer, és tudja, hogy megérdemlem. Mindez egy óra alatt bo­nyolódott le. Csodálkoztak, de nem volt további okuk az elutasításra, hiszen Balázs György a Nemzetközi Betonszövetség (fib) elnöke volt. Fél év múlva ürült egy professzori hely, és Stoian professzorom, aki ak­kor tanszékvezető volt, több idősebb kollé­gám­mal szemben, engem javasolt. Volt is ellenszél: hogy lehet ilyen fiatal, meg még magyar is ilyen pozícióban, s hogy még dok­torátust is vezessen. Magam is húzódoztam, be sem akartam adni a dossziémat: van­nak édesapámmal egyidős kollégáim, s én legyek a felettesük?… Végül kötélnek áll­tam és sikeresen pályáztam meg az egyetemi tanári címre kiírt vizsgát.

Kisebbségi sorsirónia
Harmadéves egyetemista koromban magyarországi nyári egyetemen vettem részt. Egyszer én kellett volna válaszoljak a tanár által feltett kérdésre. Mondtam, hogy nem értem a szakkifejezést: hogyhogy nem érti, hanyad éves maga, hogy azt sem tudja mi a kihajlás, csavarás, lehajlás. Így derült ki, hogy nem ismerem a magyar műszaki nyelvet. Hála Kovács Levente barátomnak (ma az Óbudai Egyetem rektora), aki diákkorában létrehozota a magyar nyel­vű Műszaki Tudományos Diákköri Konferenciát (MTDK), amelyre beiratkoztam és akarva-akaratlanul elkezdtem alaposabban megismerni a magyar szaknyel­vet. Azóta szinte minden MTDK rendezvényen részt vettem. Eleinte, mint bíráló, majd később, mint társszervező, amelynek alapítója, Kovács Levente minden évben jelen van a rendezvényünkön. Idén májusban ünnepeljük konferenciánk 25 éves fenn­állását. Eddigi pályafutásomban erre és a Makovecz-féle építkezésben való részvételemre vagyok talán a legbüszkébb.

Büszke szalontai – Temesvár szerelmese
Nagy-György Tamásnak, aki Arany János városából érkezve lett diák a bánsági metropolisban, egyáltalán nem volt kisebbségi érzése, hiszen a kisvárosban is megvoltak szinte ugyanazok a lehetőségek művelődésre, sportolásra, országos tornákon való részvételre, édesapja mellett pedig, aki bár mérnökemberként volt építőipari tröszt és a város urbanisztikai vezetője is, aktívan részt vett a közművelődési életben.
Nagyanyám József Attilát szavalt és min­denre tudott egy-egy József Attilás bölcseletet mondani. És ott volt Arany János. Az is számított, hogy Arany János városából jöttünk, ez nemcsak mint iskolánk névadója élt bennünk. Édesapám12 évig az Arany János Egyesület elnökeként szervezte az Arany szavalóversenyt, ami három napig is tartott, és az egész Kárpát-medencéből jöttek versenyzők. A zsűriben olyan személyiségek, akadémikusok voltak, mint például Czine Mihály irodalomtörténész és más magyar tudósok, irodalmárok, színészek. Nagyobbacska koromban elejétől vé­gig ott voltam az előadásokon, végig­hallgattam a szavalatokat, ma is a fejemben van Arany János összes balladája, de soha nem tudnám úgy előadni, ahogy ott a versenyeken hallottam. A szüleim reál beállí­tott­ságúak voltak, ilyen volt a gondolko­dásuk is, így én nem is tudtam más szűrőn át látni a világot, de hatottak rám ezek az élmények. Szalonta másik nagy kulturális eseménye volt a művésztelep, amelyet édesapám egyik barátjával szervezett. Ennek is közösségépítő jellege volt. Úgy kell elkép­zel­ni, hogy megérkeztek a művészek, akiket szalontai családok vártak az állomáson, és teljesen ismeretlenül kiválasztottak egy-egy művészt, aki azután náluk lakott két-három hétig. A családdal együtt reggeliztek-ebédeltek-vacsoráztak, míg a gazdák igyekeztek csendben maradni, hogy ne zavarják a művészt alkotás közben. A tábor végén, egy ott készült műalkotást kapott a vendéglátó csa­lád, ugyanakkor az Arany János múzeum képtárát is gazdagították alkotásaikkal a művészek.

Ahol íze van a szónak
Nagy-György Tamásról is elmondha­tó, hogy úgy szereti Temesvárt, mint Mi­kes Kelemen Rodostót. Olyan rajon­gással áradozik a sajátos hangzású, szalontai módon ejtett szavak szépségéről, hogy nem vonható kétségbe őszinte ragaszkodása szülővárosa és annak Arany János nyelvét beszélő, őrző lakóinak szeretete.
Meggyőződésem, hogy Szalontán beszélik az igazi, legszebb magyar nyelvet, a mi, szalontai beszédünkben íze van a szónak, annak, ahogy hosszúra nyújtva ejtjük ki a magánhangzókat. Ehhez hasonlóan talán csak a székelyföldieket hallottam beszélni, ahol viszont még a mássalhangzókat is megnyújtva, szépen hosszan ejtik a szavakat. Berecz András mesemondótól hallottuk, hogy kedvenc írója Sinka István sza­- lontai dokumentálódásán – miután egy óvónőkből, tanítónőkből álló csoport tagjai azt állították, hogy ők már nem az Arany János korában beszélt magyar nyelvet hasz­nálják – mondta: „ha tudnák, hogy mennyire az Arany Jánosi nyelven beszélnek”. Én is hallom az akcentusokat, és imádom. Egyszer hazafelé menet mondta a fe­- leségem, hogy miért ne beszélhetnénk mi is szalontaiasan, mikor a Felszállott a páva népdalversenyben Agócs Gergely, az egyik zsűritag, sem tagadja meg a palócos beszédét. Gyerekeink viszont, a 18 éves Emese lányunk és a 16 éves Csaba fiunk nem örvendenek, amikor kijavítom, amiért nem ejtik szépen szalontaiasan a magánhangzókat, hanem csak röviden, mint errefelé, Aradon és Temesváron.

Furcsa temesvári rokonok
Az, hogy Temesváron különböző kultúrájú, több nyelvet beszélő emberek él­nek Nagy-György Tamás számára diák­- korában már nem volt újdonság. György nagyapja hét unokatestvére élt Temesváron, s ő, a két évvel fiatalabb Réka húgá­val, főleg vakációk idején, sorra láto­- gatták a temesvári rokonokat. Szeretettel fogadták a kissé különc, csak magyarul tudó szalontai rokongyerekeket. Ők pedig, az akkor még túlsúlyban lévő szalontai magyar közösségben szocializálódott nebulók tudat alatt ruházódtak fel azzal, hogy miként épül be az együttélő, különböző nemzetiségek tagjaiba egymás nyelve, kultúrája. Csak később tudatosodhatott bennük, hogy a civilizáció – Ortega spanyol filozófus megállapítása szerint – tulajdonképpen a különböző civilizációkhoz vagy nemzetiségekhez tartozó embereknek az együttélési szán­déka.
Az volt a családi szabály, hogy meg kell látogatni nagyapa unokatestvéreit. Él­mény­ként maradt meg, ahogy jártunk családról családra. Manyi néni, kinek férje sváb volt, vitt minket az unokatestvérekhez. Náluk laktunk, emlékszem ahogy ülünk a hosszú asztal mellett a felnőtt rokonokkal, akik szerbül, németül, románul beszélnek, amikor valaki mondott valamit egyik nyelven, mindenki azon a nyelven folytatta. Mulatságosnak tűnt, a húgommal nem értet­- tünk semmit, de nagyon élveztük. Hozzánk magyarul szóltak, mert: szegény gyerekek még románul sem tudnak. Amikor olyasmiről beszéltek, ami ránk tartozott, akkor magyarra váltottak. Nekem kiskoromban ez volt Temesvár. Furcsaságával együtt, már akkor nagyon szerettem. Örömmel jöttem ide, nem zavart a nyelvi kavalkád. Igaz, hogy otthon mindenki csak magyarul beszélt. Egy román szomszédunkról is csak felnőtt koromban tudtam meg, hogy nem magyar. Volt egy román teniszedzőnk, ő tanult meg magyarul, hogy megértesse magát velünk. Az egyetemen is, sokan tudtak magyarul. A kilencvenes évek elején mintegy kétezer magyar egyetemista diák volt Temesváron. Részt vettem a TMD /Temesvári Magyar Diákszövetség/ találkozóin, a kulturális és sport tevékenységeken. Bentlakásban laktam, nem a rokonoknál, mint ahogy a szüleim sem, akik ugyanitt diákoskodtak a hetvenes években, sokkal jobb körülmények között. Eddigi életem legszebb öt éve volt a temesvári diákságom idősza­ka. Ez idő alatt nem éreztem semmit abból, hogy Temesváron a magyarság csak ele­nyé­sző részét képezi a lakosságnak.

Sorsfordulat?
Válaszút elé került az addig derülátó, világos jövőképpel rendelkező, fokozatosan temesvári értékrendűvé vált szalontai mérnök-házaspár. Milyen környe­zetben nevelkedhetnek gyermekeik, s milyen anyanyelvi oktatás biztosított számukraTemesváron?
A feleségemmel – akivel mellesleg 24 éve élek boldog házasságban és 2000 óta vagyunk együtt Temesváron – akkor kezdtünk dilemmázni, amikor a gyerekeink óvodás korba kerültek: gyengének éreztük a magyar közösséget. Addig nagyon szép volt minden: magyar barátok, TMD, jó egyetemi környezet, mégis úgy éreztem, hogy a gyermekeink jövője érdekében el kell mennünk Temesvárról. Végigjártam az óvodákat, beszélgettem az óvónőkkel, nagyon jó volt a hangulat, megnyugodtam: ennél jobb hely nem kell, gondoltam. Azután mire iskolába kerültek a gyerekek, nagy szemléletváltás történt a Bartók Béla Líceumban. Egy ottani beszélgetésen arra a következte­tésre jutottam, hogy a tanárok felkészültebbek, sokkal színvonalasabb az oktatás itt, mint például Szalontán. És láttam azt is, hogy együttműködve a szülőkkel, milyen jó közösség kezd kialakulni. Nem csalódtam. Eltelt azóta néhány év, a lányom idén érettségizik, felkészültsége alapján tudom, hogy jó mérnök lenne belőle, folytatva a családunk hagyományát. Persze az sem baj, hogy úgy tűnik, neki más az irányultsága.

Makovecz „szindróma”
A Makovecz-féle organikus építészeti jelenséggel Nagy-György Tamás már diák korában „megfertőződött”. Az élet pedig úgy hozta, hogy tevékeny részese is lehessen egy nagyszabású Makovecz Imre-féle alkotásnak Temesváron.
Sokat olvastam Makovecz Imre építészetéről, mindig csodáltam a munkásságát, újszerű építészeti gondolkodását és amikor Temesváron felmerült a lehetőség, örömmel vállaltam, hogy amiben tudok segítek. Né­hai Földváry Attila kiváló tanárom az utolsó éveit is szenvedélyes odaadással az Új Ezredév Református Központ építésének szentelte. Nagy megtiszteltetés volt, amikor megkért, hogy tervezzek meg egy munkálatot. Tudtam, hogy nem kockázatmentes vállalkozásról van szó, imádkoztam, hogy ne jöjjön egy földrengés, amíg a munkálatot nem sikerül biztonságos állapotba hozni. Nem kockáztathattam, hogy az első komoly tervemmel kudarcot valljak. A további mun­kálatokba is bekapcsolódtam, követve azt, ahogy Földváry tanár úr dolgozott, a­hogy a pontosságot, a precizitást megkövetelte. Hálával tartozom neki és azoknak a volt tanáraimnak, akikkel konzultáltam és segítettek. Arra törekedtem, hogy az építke­zés biztonsága érdekében, a legjobb szakemberek ellenőrizzék a kivitelezés minősé­- gét, ne baráti alapon, engem is a legszigorúbban ellenőrizzenek, s ha valami nem jó, inkább csináljuk újra, még akkor is, ha több munkát igényel. Bevallom, hogy eddigi építőmérnöki munkásságomnak ezt tekintem a csúcsának. Valójában ennek az egész építkezésnek az lesz a csúcsa, amikor a szárnyak is felkerülnek. A terv megvan, a szárnyak is le vannak gyártva, következik a felszerelés, ami igen komoly munka lesz.
Makovecz Imre építészetének gondolati mélységébe az átlagember nem lát bele. Van, aki csak szépnek, vagy éppenséggel csú­nyának, giccsesnek tartja. Én sem értek mindent, de így is nagyon nagyra tartom. A magyar identitás tükrözésében a legjobb építészeti példának. Szokták mondani Makovecz Imre alkotásairól, hogy akár stadiont, fürdőt, színházat vagy uszodát tervez, mindig templom sikeredik belőle.
Makón a melegvízben ülve is azokat a formákat csodálom, azokon a gondolatokon töprengek, amiket szimbolizálnak. Makovecz arra törekedett, hogy hozzon létre egy magyar építészeti identitást. Az évszázadok folyamán sokféle építészeti stílusban építkeztek, itt Te­mesváron is. Létezett magyar szecesszió is, ami összetéveszthetetlen a spanyollal vagy a némettel, osztrákkal. Makovecz esetében annyi és olyan mély gondolat van, hogy nem is értünk mindent. Érdemes elgondolkozni, hogy miért van ennyi dőlt ab­lak, miért van két torony, miért vannak a szár­nyak. Nagyon sok ilyen érdekességgel találkozunk ebben az építészeti stílusban. Látszik, hogy tervezőjük sokkal mélyebben gon­dolkozott, mint egy átlag építész. Egy­öntetű vélemény, hogy a Makovecz Imre ál­tal tervezett temesvári Új Ezredév Refor­- mátus Központon kívül nincs még egy olyan épület Temesváron, amelynek megtekintéséért – azon túl, hogy egy kimagasló építész nevéhez köthető – valaki eljön mondjuk Amerikából, vagy Ausztráliából.

Székely László tudat alatt
Makovecz Imre zsenialitását csodál­va, nem feledkezhetünk meg Temesvár nagy építész személyiségéről, a modern Temesvár megteremtőjének elévülhetetlen érdemeiről, akinek főépítészitevékenysége nyomán, megannyi emble­ma- tikus épület maradt az utókorra, mint a Magyar Ház, a Lloyd-sori paloták vagy a Piaristák remek épületegyüttese, és szá­mos más alkotása, ami gazdagítja városunk épített örökségét.
Egy Temesváron tartott előadásomon – amikor Székely László épületeit soroltam mintegy 70 építész diák előtt, akik közül sen­ki sem hallott addig Temesvár hírneves építészéről – hirtelen felvillant, hogy a szalontai városházát és az Arany János Líceum épületét is – amelynek padjait 12 évig koptattam –Székely László tervezte. Szalontai éveim alatt sohasem gondoltam erre. Pedig, amikor a temesvári piarista épületben járok, úgy érzem, mintha otthon lennék. Minden a szalontai iskolámra emlékeztet, még a kilincsek is: megyek a lépcsőn, megfogom a korlátot, és mintha a szalontai iskolámban járnék, minden ugyanolyan, ugyanaz a magasság, ugyanazok az ívek, a lépcsők, ugyanaz az elágazás, díszítés, ugyanazok a termek. Érdekes, hogy ez az összefüggés csak mintegy öt éve tudatosult bennem. Szalontán van egy szoborpark, Székely László nem kapott helyet benne, nem is emlékszem, hogy valamikor megemlítették volna a nevét. Végre idén, régi adósságot törlesztve, emlékplakettet állítanak Székely László tiszteletére a szalontai múzeumban.

A megfutamodás helyett
Nagy-György Tamás professzor, aki egy erős magyar közösségből érkezve azonosult a temesvári szellemiséggel, nem megfutamodott a történelmi körülmények által meggyengült magyar közösség mellől, hanem csatlakozott azok­- hoz, akik kishitűség helyett kitartottak a megmaradás barikádján. A legszebb magyar nyelvet beszélő szalontaiságára büszke fiatal építőmérnök, egyetemi ta­nár, a számára szokatlan, több nyelvet beszélő népességből álló nagyvárosban nem az elzárkózást választotta, rácsodálkozó empátiát tanúsítva, az otthonról hozott értékrenddel feltarisznyázva, iga­zi közösségi emberként gyarapítja a he­lyi értékeket.  Büszke a sikeres temesvári anyanyelvű oktatásra és művelődési tevékenységre, a jó nevű egyetemére, a Temesvári Műszaki Egyetemre, amely lété­nek magyar előzményeit sajnos hosszú ideig elhallgatták, és büszke az annak keretében 25 éve működő, általa istápolt Magyar Tudományos Diákkonferenciá­ra, a Magyar Tudomány ünnepén 2023. november 3-án, kiváló sikerrel megtartott Bolyai János Konferenciára. Ami pedig mindezek csúcsa, hogy részese lehet a Makovecz Imre építésznek köszönhető temesvári építészeti csoda megteremtésének. Nem lankadó közösségi munkájáról tanúskodik további terve, amely szerint évente szervezendő kerek­asztal keretében elevenítik fel három Temesvárhoz kapcsolódó világhírű tudo­mányos személyiség, Bolyai János, Bartók Béla és Kós Károly munkásságát.

Graur János