Csontig hatoló csípős hideg szél süvített végig a Bánságon 1926 szentestéjén. A szekerek elakadtak a nagy hóban, a vasút kiszámíthatatlanná vált. A tél tajtékozva tombolt. A református többségű Végvár község római katolikus imaházában Gehl Ottmar plébános a foghíjas padsorokat szemlélve halkan sóhajtott egyet. Lehelete leplezetlenül látszott. Már épp belekezdett volna az ünnepi misébe, mikor hirtelen kitárult az ajtó. Az orkán oly erővel fújta be a havat, hogy a hívek nagy hunyorgásuk közepette először nem tudták megfejteni, kit tisztelhetnek a kései jövevényben. A hosszan elnyúló pillanat dermesztő csendje végül megtört. „Te, ez a Pista!” – bökte oldalba az egyik szépkorú a mellette didergőt. A deres fejű, bajszos öregúr két lányával oldalán átcsoszogott a szűkös imaház küszöbén. A sarokban eldugott kis kályha recsegve-ropogva erőlködött, de hiába. A fagy nem enyhült. A megfáradt vándor helyet foglalván mégis rögtön átmelegedett. Szívéből semmihez sem fogható melegség sugárzott.

Nikolényi István közel kétszáz kilométert tett meg zord zimankóban, járhatatlan utakon, országhatáron átkelve, hogy lányaival hőn szeretett községében, Végváron részesüljön a szentmise áldásában. Különös, nem? Mintha tudta volna, hogy élete révbe ért. Haza akart menni, mielőtt „hazatér”. A mise végeztével, ahogy kilépett az ajtón, magához ragadta a mindenható. Agyvérzés vitte el.

A régi mondás szerint halálunk előtt lepereg előttünk életünk filmje. Száz év távlatából sem tudhatjuk, mit látott pontosan Nikolényi István, ugyanakkor a levéltári adatoknak, a fennmaradt családi dokumentumoknak, a Szarvas Klára végvári római katolikus egyházi gondnok által az imaház padlásán talált kézzel írt jegyzőkönyveknek, valamint Szőke István és Fehér Kálmán lokálpatrióták évtizedes kutatómunkájának köszönhetően pontos képet kaphatunk arról, milyen utat járt be Végvár mindenese, mielőtt visszaadta lelkét a Teremtőjének.

A Nikolényi család

Felvidékről a Bánságba

Nikolényi István Vince 1856. július 19-én a Nyitra vármegyei Érsekújváron látta meg a napvilágot Nikolényi József kocsmáros és Béles Katalin nyolcadik gyermekeként. Testvérei közül kevesen élték meg a felnőttkort. Öt évvel idősebb, József nevű bátyja ugyanakkor nagy hatást gyakorolt rá. A több kötetet is publikáló marcali plébános példája is közrejátszhatott abban, hogy István is értelmiségi babérokra tört és a hitéletre is nagy hangsúlyt fektetett.

Gimnáziumi tanulmányait Esztergomban, Győrben, majd Pozsonyban végezte. A győri Szent Benedek-rendi katolikus gimnáziumban sajátította el a Gabelsberger-Markovics-rendszer szerinti gyorsírás alapjait, amelynek később nagy hasznát vette a végvári jegyzőkönyvek megírásakor. 1878. július 2-án a pozsonyi evangélikus főgimnáziumban érettségizett.

1879-ben felvételt nyert az ELTE elődjének számító Budapesti Királyi Magyar Tudomány-Egyetem bölcsésztudományi karára. Még ebben az évben az érsekújvári népnyelvhagyományokat, tájszavakat egy csokorba szedte, majd publikálta a Magyar Nyelvőr című folyóiratban. Ezzel párhuzamosan tanulmányokat folytatott az Aradi Állami Tanítóképző Intézetben.

Ekkortájt ismerkedhetett meg a máslaki (Blumenthal) születésű Kolosi Kukaczkay Gizellával, akit feleségül vett és aki később öt gyermekkel (Ifj. István, Gizella, Zoltán, Árpád és Sarolta) ajándékozta meg.

Graur János Katolikusok Végváron című írásából tudjuk, a végvári magyar nyelvű állami elemi iskolában 1884. szeptember 15-én indult meg a tanítás Nikolényi István tanárjelölt vezetésével. Az iskola épülete már ekkor Nikolényi tulajdonát képezte.

István az egyetemi végbizonyítványát 1886. március 22-én vehette kézbe Budapesten, míg tanítói oklevelét ugyanezen év júniusában kapta meg Aradon. Két évvel később állandó kinevezést kapott a rittbergi, azaz a végvári állami elemi iskola élén.

Hogy mennyire tevékeny részese volt a végvári közéletnek, azt jól példázza, hogy 1887 februárjában belépett a helyi önkéntes tűzoltó testület tagjai sorába, ahonnan 1910-ben elnökként vonult vissza. 1890-ben kinevezték Végvár postamesterévé. Mindemellett a végvári takarék- és önsegélyező-egylet felügyelőtanácsának elnöki posztját is betöltötte.

Végváriak az ezredéves kiállításon

Nikolényi igazgató-tanító egyik, ha nem a legnagyobb cselekedete, hogy kijárta, hogy 1896-ban a végvári diákokkal bemutató órát tarthasson a budapesti ezredéves kiállításon. A jeles eseményről több országos lap is tudósított, így a kis bánsági község nagy hírnévre tett szert. Gyermekei közül hárman is, István, Gizella és Zoltán is vele tartott, sőt, szavaltak is a fővárosi publikum előtt. Zoltán számára igazán különleges lehetett mindez, hiszen azon a napon, július 26-án ünnepelte nyolcadik születésnapját.

A Budapesti Hírlap így számolt be a jeles eseményről az 1896. július 27-ei számában:

„Ünnep a falu iskolájában. A Bánságban levő Végvár község állami elemi iskola igazgató-tanítója, Nikolényi István felhozta kis növendékeit a kiállításra és itt iskolai ünnepet rendezett velük. (…) A kis tanterem teljesen megtelt közönséggel. Az iskolás fiúk és leányok az emelvény jobb sarkán csoportosultak nemzeti színű zászlókkal, többen végvárvidéki magyar viseletben. A Himnus eléneklése után Nikolényi István tanító lelkes beszéddel üdvözölte vendégeit. (…) A hazafias beszédet zajos taps kísérte. Erre megkezdődtek a szavalatok. Sorba állottak ki a fiuk és a leányok és szavaltak olyan hévvel és olyan ügyesen, hogy a közönség sem győzte kifejezni tetszését. A derék tanító buzgóságáért Schmidt József kiállítási igazgató és Kovács Gyula dr. is kifejezte elismerését.”

1901 szintén fontos dátum, ekkor jelent meg ugyanis a Szmida Lajossal közösen jegyzett „A Temes vármegyei Végvár (Rittberg) nagyközség multja és jelene” című helytörténeti monográfia, amely betekintést nyújt a település krónikájába. Nikolényi szerény ember lehetett, ugyanis habár Szmida Lajos csupán az előszót írta a könyvhöz, nevét mégis szerzőtársként tüntette fel, ráadásul a sajátja előtt.

Családi tragédia

A legboldogabb békeidők harmóniáját egy családi tragédia törte darabokra. Az elsőszülött fiú, Ifj. István a Budapesti Tudományegyetem Hittudományi Karán tanult. Fiatal kora ellenére egészségi állapota hamar megromlott.

Dr. Zwirn Albert végvári körorvos 1907. május 19-én kelt jelentésében így írt róla:

„ifj. Nikolényi István theológus Budapestről súlyos betegség után haza kerülvén, folytonos gyengélkedése miatt már hónapok óta a szülői háznál tartózkodik.”

Törékeny egészsége ellenére a papnevelde elvégzését követően a buziásfürdői plébánián szolgált áldozópapként és káplánként. 1908 augusztusában Csernoch János csanádi püspök levélben engedélyezte számára, hogy lelki vigaszt nyújthasson a végvári római katolikus híveknek, akik akkoriban sem rendelkeztek saját plébánossal.

Krónikus betegsége végül felülkerekedett rajta: mindössze 24 éves korában, 1909. február 18-án tüdőbaj következtében elhunyt. A végvári temetőben nagymamája, Nikolényi Józsefné (Béles Katalin) mellett helyezték örök nyugalomra. Díszes síremléke a mai napig fennmaradt.

A megtört szívű idősebb István 1910. december 27-én alapítótagként és gondnokként vett részt a végvári római katolikus hitközség alapító közgyűlésén. Az általa írt jegyzőkönyvben a fentiek ismeretében egy igazán megható gesztusra bukkanunk.

„Indítványok során Nikolényi István állami iskola-igazgató megemlékezvén korán elhunyt fiáról, Ifj. Nikolényi István volt buziásfürdői segédlelkészről, akinek kiváló érdemei vannak akörül, hogy a római katolikusok részére szentmisék tartatnak, előadja, hogy a fia tulajdonát képezte az oltár teljes felszereléssel, a kehely, a misemondó ruhák, a misekönyv, stb, melyeket a család most használatra átenged; ellenszolgáltatás fejében kéri a közgyűlést, hogy fent nevezett fia lelki üdvéért, halála évfordulója február 18. körül a hitközség pénztára terhére egy csendes szentmise tartassék” – olvasható az alakulóülés jegyzőkönyvében.

A közgyűlés egyhangúlag kimondta, hogy a felejthetetlen emlékű néhai lelkipásztor, Ifj. Nikolényi István lelki üdvéért évenként február 18. körül egy csendes szentmisét fog tartani.

Küzdelem a kápolnáért

Nikolényi István szívügyének tekintette, hogy egy kisebb kápolna épüljön a római katolikus hívek számára Végváron. E célból 1911-ben szeretett volna országos adománygyűjtést szervezni, Glattfelder Gyula megyéspüspöktől engedélyt is kért hozzá, ő azonban nem támogatta a kezdeményezést. Nikolényinak címzett levelében így indokolt az egyházi méltóság:„az ily czélra megindított országos könyöradománygyűjtés eredménnyel alig jár, illetve az arra szükséges kiadások jórészt felemésztik a csekély összegekben beérkező adományokat.”

Nikolényi 1912 áprilisában közel 22 év szolgálat után lemondott postamesteri állásáról. Helyét lánya, Gizella vette át, aki később a Csongrád vármegyei Szatymazon is postamesternőként tett a helyi közösségért. Istvánt 1913-ban Köleszár János, temesrékási esperes önálló kántorrá nevezte ki Végváron.

Fogságban a Nikolényi-fiúk

A Nagy Háború borzalmai nem kerülték el a Nikolényi-családot sem.

István legkisebb fia, az akkor már Kiskundorozsmán tanító Nikolényi András Árpád 1914-ben póttartalékos tizedesként vonult hadba az I. világháborúban, ahol a galíciai fronton szolgált.

1915-ben ezredkürtösként Przemyśl második ostromában orosz fogságba került. A mai Türkmenisztán területére, Csardzsujba (Türkmenabat) szállították hadifogolytáborba. Innen sürgönyt küldött a Végváron élő édesapjához, amelyben tudatta, jól van, egyúttal 100 rubelt kért. 1919-ben tért haza. A családi legendárium szerint bennszülöttektől tevéket vásárolt, úgy szökött meg a perzsa sivatagon keresztül. Hazatértét követően a Csongrád vármegyei Zsombóra került, ahol előbb az Arany János, majd a Klebelsberg iskolában tanította a felsősöket, emellett a település kántoraként szolgált. 1921 augusztusában feleségül vette özvegy Gerstenbrein Annát. Habár nagyon szerették a gyerekeket, sajátjuk nem született. Nikolényi András Árpád 1960. április 11-én hunyt el. A zsombói hívek a mai napig tisztelik és ápolják emlékét.

István középső fia, a szintén tanító Nikolényi János Zoltán háromgyerekes családapaként Temesszlatináról vonult hadba. Az olasz fronton teljesített szolgálatot a császári és királyi 129. gyalogezred zászlósaként, szanitéceként. Felesége, Sztura Ilona aggódó leveleiből kiderül, hogy 1918 novemberében az észak-olaszországi Belluno város közelében megsebesült, vagy megbetegedett, ezért hadikórházba került. Az olaszok elfogták, csak 1919 őszén térhetett haza. A háború után tartalékos hadnaggyá léptették elő. Összesen tíz gyermeke született, közülük nyolc érte meg a felnőttkort – öt fiú (István, Árpád, Zoltán, Ferenc, György) és három lány (Ilona, Sarolta, Katalin). 1935-ben a szatymazi körzet 12 iskolájának igazgatója lett. 1948-ban ment nyugdíjba. 1951. március 13-án hunyt el Szatymazon.

A világégést követően Nikolényi István fiaival Magyarországra, a Szeged melletti Kiskundorozsmára költözött. Emlékezhetünk, legkisebb fiát, Árpádot ide nevezték ki még a háború kezdete előtt, így gyaníthatóan ezért esett erre a helyszínre a választás. Két lánya, Gizella és Sarolta ugyanakkor Végváron maradt. Csak az 1930-as években költöztek át Szatymazra, ahol a helyi posta szolgálatában tevékenykedtek. Gizella 1970-ben, Sarolta 1981-ben hajtotta örök álomra fejét.

Így jutunk vissza történetünk kezdetére. Most már talán jobban értjük, mit is jelentett Végvár Nikolényi Istvánnak. Különleges év az idei: születésének százhetvenedik, halálának századik, Végvár monográfiájának kiadásának pedig százhuszonötödik évfordulóját éljük. Ráadásul a lelkes végvári lokálpatrióta, Szőke István jóvoltából idén megjelent az eredeti könyv újrakiadása.

Habár már száz éve nincs közöttünk Nikolényi István, emlékezete ma is velünk él. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a végváriak a Nikolényi-családdal karöltve 2026. december 20-án szentmisével egybekötött megemlékezést tartanak az egykori igazgató-tanító, kántor, egyházi gondnok, tűzoltó, postamester emlékére. Szívükben legalább akkora melegséggel, mint amekkorát István érezhetett azon a fagyos szentestén.

Nikolényi Gábor Viktor

(A szerző Nikolényi István szépunokája)